Mit tegyek, hogy változtassak a hozzáállásomon és majd egyszer jó szülő legyek? Nektek változott a gyerekekkel való kapcsolatotok, mióta szülők lettetek? Részletek lent

A csecsemőktől kezdve a 6-7 évesekig nagyon jól kijövök. Nem zavar, ha hosszasan hisztiznek vagy állandóan rajtam csüngnek; néha napokon át is előfordult és nem vesztettem el a türelmem.

Viszont megijeszt, hogy a nagyobb korosztállyal nem így van. Pár hónapja kezdtem ezt észrevenni magamon.

Van pár ismerősöm, akiknek vannak 10 illetve 12 éves gyermekeik. Néha összejövünk és a gyerekek ahelyett, hogy egymással játszanának, mind rám szállnak. És a furábbnál furább kérdéseikkel nyaggatnak vagy magyaráznak levegővétel nélkül hadarva, miközben minden mondatuk egy teljesen más témával kapcsolatos és így az egész monológjuk összefüggéstelen. Egyszerűen nem bírom elviselni, ráadásul vagy egy 10 órás munkahelyi műszak után rohannak le vagy a szabadnapomon, amikor 40-50 óra után szeretnék egy kis nyugalmat és órákon át az aurámba másznak, akármerre megyek, jönnek utánam, ha célzok rá, hogy idegesîtenek és egyedül lennék csak nevetnek és folytatják és mivel fájdalmat se akarok okozni, ezért csak lenyelem az egészet és mosolygok, érdeklődést kifejezve. Alapjáraton szeretettel gondolok rájuk és sokszor meg tudnak hatni, de sokszor a falra mászok tőlük és félek, mert ez a viselkedés természetes egy ilyen korú gyereknél és mi lesz, ha az én gyerekemtől is a falra mászok majd?

Van egy ismerősöm, akinek van egy 14 éves lánya, aki kitalálta, hogy én vagyok a legjobb barátnője és feljárkál hozzám heti többször munka után és nem bírom kitenni a lakásból, pedig sokszor érzem úgy, hogy a pulóverénél fogva ragadnám meg és kidobnám. Az ismerősöm meg a felesége pedig nem tesznek semmit, néha finoman megdorgálják, de amúgy engem teremtenek le, ha panaszkodok, hiszen szegény lánynak gondjai vannak és csak magamnal törődök. Mi lesz, ha az én gyerekemnek lesz valami gondja és nem fogom tudni megfelelően kezelni a szituációt és nem nyújtok neki kellő törődést az egoizmusom miatt?

És végezetül, amikor a villamoson vagyok, meg tudnám folytani a tinik többségét, akik nyihognak, sületlenségekről hangosan beszélnek és miközben hallgatják a zajukat, éneklik is, pedig nagyon nem érdekel milyen dalt hallgatnak éppen vagy hangosan veszekednek, sírnak vagy drámáznak azon, hogy a párjuk, akikkel két napja jártak, dobta őket, a szüleik meg nem szeretik őket mert tegnap rájuk szóltak és ezért öngyilkosok lesznek... Mi lesz, ha az én gyerekem üres és értelmetlen panaszkodását se bírom majd elviselni és inkább nyersen visszaszólva próbálom majd felrázni? Mi lesz, ha nem leszek megértő és kárt tesz magában?

Nagyon félek! Szeretnék gyereket mindenképp és szeretném, ha jó sorsa lenne, amilyet minden gyerek érdemel. De mi lesz, ha nem leszek jó szülő és károkat okozok ezzel a gyermekem lelkivilágában?

Mi lehet a megoldás, hogy ne érezzek így a fent leírt dolgokban és olyan jó anya legyek majd egyszer, amilyet egy gyerek érdemelhet?

28/N