Anyukák, mit tennétek, ha teljesen ellenséges környezetben élnétek a családotokban?

Bevallom, annyira magam alatt vagyok, hogy nem vágyom vitára, kötekedésre, csak néhány jó szóra, és hogy elhiggyétek, amit írok, az igaz.

Az öngyilkosság gondolata is gyakran felmerül bennem, tudom, szakembert javasolnátok. Más esetben én is ezt ajánlanám bárkinek, ez az ésszerű. Nem fogom megtenni, 2 gyerekem van, értük vagyok még itt.

A dolog röviden, bár ez nem fejez ki semmit, amit érzek: a férjem soha nincs itt, szerintem sokat hazudik, sokat eljár akkor is, ha velünk lehetne. Tehát mindent én csinálok a gyerekek körül, bár én is dolgozom. A munkámat mélységesen lenézi (értelmiségiek vagyunk mindketten, csak ő a versenyszférában van), mert keveset keresek szerinte és kevesebbet is dolgozom. Ez tény, de tudatosan döntöttünk így, a gyerekek érdekében. Minden szabadidőmet velük töltöm, az is tény, hogy a háztartás rovására, de azért nincs kosz, és van ennivaló, tiszta ruha. A gyerekek okosak, boldogok. Soha semmilyen elismerő szót nem kapok, csak feszültség van abban a kis időben, amíg itthon van a férjem. Anyám pedig sajnos sosem szeretett engem, (tudom, nehéz elhinni, de ez van, egy rideg nő), és valamiért azt élvezi, ha köztünk feszültség van, mindig rátesz egy-két lapáttal.

De már remeg a gyomrom a férjem közelségétől, mibe köt bele, mivel sérteget. Ráadásul a legújabb gonoszsága, hogy azzal vádol, hogy megcsalom. Ez fizikai lehetetlenség is lenne, mert mikor és minek? Látom, hogy ő sem hiszi, csak kötekedni akar. De ha elhiszi, még nagyobb a baj, nyilván ő teszi és így védi magát. Úgy érzem, senkihez sem fordulhatok, teljesen elszigetelődöm. Vannak barátaim, de nem akarom elmondani, mert közösek is, de szégyellem is. Na ne gondoljátok, hogy hibátlannak tartom magam, én is türelmetlen vagyok, de ez egy ördögi kör, nem látok kiutat.

Köszönöm, ha valaki elolvassa, ha válaszol, ha nem. Már az is jó érzés, hogy le mertem írni egy anonim oldalon. Holnapra megbánom.