Mi változott? Mit éreztetek? Mesélnétek?

A fiam 11 hónapos, így a "milyen anya vagyok?" dologról még nem nagyon tudnék nyilatkozni.

Mikor megtudtam, hogy babát várok: megmondom őszintén először pánik ült rajtam. Hazudnék ha azt mondanám, hogy betervezett baba volt, de semmi sem akadályozta, hogy megszülessen. Az első sokk után nagyon nagy szeretettel vártuk.

Mikor megszületet: nálam nem volt meg az a katartikus élmény könnyzápor kíséretében, mint az amerikai filmekben látni, pedig vártam. Könnyű, gyors szülésem volt, szóval nem ez volt az oka. Kicsit olyan "idegen" érzés volt, mikor rámtették a magzatmázas pucér kisbabámat. És mikor fürdetés és gátvarrás után visszahozták szoptatni, meg hogy együtt legyünk kettesben, az sem úgy alakult érzelmileg, mint ahogy gondoltam. Édes volt, cuki, volt, az enyém volt, de valami hiányzott. Aztán a kórházban töltött napok szépen lassan meghozták az érzést. :) Hatalmas szerelem és imádat volt mikor hazajöttünk. Onnantól kezdve pedig csak erősödött ez az érzés. :)

Mivel most kezdi próbálgatni az akaratát, kezdődik a következetesség ideje is, amivel egyenlőre azt gondolom, hogy részemről nem lesz gond. De ez majd idővel kiderül. Az okoz sokszor kétséget bennem, hogy eldöntsem, ahogyan reagálok a kicsi dolgaira, az majd azt eredményezi-e,amit szeretnék. Csak egy példa: megfogadtam, hogy soha nem fogok étellel szaladgálni utána, evés csak az etetőszékben/asztalnál. Viszont mikor jön a foga, átmegy fényevőbe és ekkor nagyon nehéz megállni, hogy bármilyen módon ne varázsoljak a szájába valami harapnivalót. De ezeknek a piciknek "okos" a szervezte. Nem fog éhen halni, én meg nem erőltetem. Szóval nem kergetem a gyereket kanállal a kezemben. :) Remélem másban is ilyen tudok majd lenni.

Ja és 28 évesen szültem.

Amikor megtudtam, nem akartam elhinni. Szinte biztos voltam benne, hogy nem lesz gyerekem. Tesztet is csak azért vettem, mert az a kolléganőm, akivel együtt szoktunk menstruálni, már túl volt rajta, nekem meg még semmi. :)

A tesztelés másnapján viszont nagyon pánikba estem, sírtam is. (36 voltam, szerettünk volna gyereket, tehát nem azért, mert rosszkor jött vagy ilyesmi, csak ahogy tudatosult a felelősség és a visszavonhatatlanság, az elég ijesztő volt.)

A szülés csodálatos volt, az utána következő kórházi napok viszont borzalmasak, meg is keserítették az anyaságom kezdetét.

Viszont amikor a kezembe vettem a kislányom, azon kívül, hogy meglepően szép baba volt természetes szüléshez képest, mást nemigen éreztem. Nem estem kétségbe, mert több olyan kiváló anyukát is ismerek, akik mesélték, hogy egy ideig ők sem éreztek semmi földöntúlit vagy felemelőt. Ami nagyon jó volt, az a rajongás, amivel a családom körbevette a kislányomat.

Ami meg nagyon rossz, hogy a férjemben hatalmasat csalódtam az elején. Rosszul időzítették a tejfakasztó partit, és ettől gyakorlatilag az első két hétben használhatatlan volt. Azóta viszont belejött, olykor szuperapu, olykor elég esetlen, de odateszi magát.

A gyermekágyas időszak pokoli nehéz volt, ha az anyukám nem segít olyan rengeteget, nem tudom, hogyan vészeltem volna át. Hosszú idő volt, mire igazi szeretet kezdtem érezni a baba iránt. Nagyon értelmes, ügyes baba, viszont ennek megfelelően egy akarnok, aki pontosan tudja, mit kell tennie, hogy eléje, amit akar, pedig még nincs öt hónapos.

Szeretnék vele minél tovább itthon lenni, pedig azt hittem, nagyon fog hiányozni a munkám, de meglepően jól érzem magam a babával, azzal együtt is, hogy nem könnyű vele. Van, hogy egész nap nem lehet letenni, mert kézben akar lenni, és ha letesszük, üvölt, és még aludni sem hajlandó. Ilyenkor elég kimerült és ideges tudok lenni a nap végére, de aztán másnap megint egy kis angyal, és elfeledteti az előző napot.

Különösebb lelki változást nem érzek, olyannyira nem, hogy még mindig fura, hogy anyuka lettem. De gondolom, majd szép lassan megszokom.

Az elsőnél a pozitív teszt láttán nagyon boldog lettem, a másodiknál meg jól meglepődtem (mert nem számítottam rá).

Amúgy az elején inkább csak nagyon kötelességtudó anya voltam, de az igazi anyai érzés csak néhány hónap múltán jött (a végtelen szeretet és valódi odaadás a baba iránt). Amikor a kezembe adták úgy éreztem, nincs ennél csodálatosabb érzés a Földön, és őt láttam a világon leggyönyörűbb kisbabának !

Amúgy nem voltam paramami, aki minden nap huszonötször telefonál a védőnőnek, pedig nincs segítségem, és anyám is meghalt rég. Valahogy az első perctől magabiztosnak éreztem magam és nem nyomasztott a felelősség (talán mert jóval harminc felett született az első gyerekem, és volt már addigra némi élettapasztalatom. Na meg nem volt problémás csecsemő, nem sírt sokat, hasfájós sem volt, és tejem is volt bőven. Szóval mázlim volt vele.).

A második még nem született meg, de remélem ugyanezt a fenomenális érzést fogom átélni, mint az első kislányomnál.