Lehetne egy őszinte kérdésem a többgyermekes szülőkhöz? [Hosszú lesz]

Előre leszögezem, hogy nincs kedvem vitába szállni senkivel sem! Nem érdekel senki elmés megjegyzése az anyai pályafutásomra, stb.

Csupán érdekelne, hogy mások hogy érzik magukat illetve, hogy bírják?!

Nem vagyunk nagycsaládosok. Legalábbis, mint tudjuk az egy gyerek nem gyerek, a kettő kevés, a három meg már tömegnek számít. Nekünk "csak" két gyerekünk van.

Korkülönbség a kettő között 2,5 év, ami számunkra egyébként teljesen ideális volt, amikor még csak papíron léteztek és osztottunk - szoroztunk, hogy ha családot alapítunk, akkor hány gyerekünk is legyen.

Arra első percben rájöttünk, hogy egyikünk sem kompatibilis 2-nél több gyerekkel. Se egyszerre, se külön - külön.

A férjem szakmájába vág a gyerekekkel való mindennapi érintkezés, feladatok, stb. Igaz, most inkább óriás csecsemőkkel foglalkozik (felnőttekkel, akik néha egy szinten vannak egy éppen dacoló és hisztikorszakban lévő 2-3 éves gyermek szintjével), de ez most lényegtelen is. Egyébként rendkívül jó szülő/apa. Nagyon sokat foglalkozik a gyermekeivel és a hatalmas szívének köszönhetően mindent képes megtenni értük. [Megjegyzem: egy normális családban nyilván ez így működik mindenhol]

Én lassan 5 éve vagyok itthon egy huzamba. Az első terhességem nem sikerült sajnos. A második lassan 4 éves, a harmadik pedig most lesz 1.

Az első terhességem végett nem volt kérdéses az orvosnak, hogy se jobbra, se balra nem mehetek. Mint a legtöbb elvetélt nő, én is ágyhoz voltam kötve, nem dolgozhattam. Ez már itt egy kissé "kikészített", mivel korábban nem bírtam 5 percet egy helyben megülni. Nem vagyok hiperaktív, nincs semmi szellemi és testi problémám. Egyszerűen csak éltem/éltünk és mentünk mindenhová, ahová csak lehetett. Nos, ezt váltotta fel egy jó időre az ágy. Arról nem beszélve, hogy 9 hónapból 7,5 hónapot végig aludtam, olyan fáradt voltam.

A nagyobbik lányom a kötelező dolgokon kívül egy álom. Nem fényezem magam, se a férjem, de igazán jól sikerült és jól nevelt gyermek (még .. nem merem teljesen elkiabálni a dolgokat, mert a kamaszkor még hátravan!).

Mostanság már azért tart bevezetőt a következő 10-15 évből, de még talán menthető a dolog. :]

Imádtam vele itthon lenni, bár 1,5 évesen már igen kevés voltam neki. Gondolom másnak is ismerős, hogy a gyerek nem hajlandó reggel 7-től este 9-ig hazamenni a játszótérről és a kis pajtásoktól. Az én lányom ebbe a kategóriába esett bele.

A védőnő és a gy.orvos is tanácsolta, hogy ha az állami bölcsibe nem is veszik fel, akkor is írassuk be 1-2 napra magán bölcsibe.

Felvették államiba, én beadtam a munkáltatómhoz az igényemet, hogy visszamennék dolgozni.

Itt jegyezném meg, hogy terveztük Ketteskét, de nem volt kikötve, hogy mikor "jöhet".

Mikor visszamentem dolgozni (kemény 1 hónapot!), az orvosom közölte, hogy nem tartja jó ötletnek, így ő TP-re kiírna. Nem éreztem úgy, hogy kellene, így mondtam neki, hogy amíg bírom, addig dolgoznék. Akkor már nekem is szükségem volt arra, hogy életben legyek és éljek!

Eltelt kb. egy hónap és elkezdtem görcsölni, vérezni. Egyértelmű volt, hogy a terveimnek lőttek és újra otthon kell lennem. A nagyobbik lányom járt bölcsibe, noha én megkérdeztem, hogy kivegyem-e vagy sem? Nem tanácsolta a vezetőnő.

Most lesz a pici egy éves, a nagy bölcsi után oviba ment.

Azt hiszem, most jutottam el végképp oda, hogy nem bírom. Belefásultam az egészbe, nem bírom már végig vinni ezt az egészet. Pedig "már csak" egy év van hátra.

Igen, jó kérdés, hogy miért nem rakom be bölcsibe és megyek vissza dolgozni?! Nos, ezt a férjem nem igazán szeretné. Meggyőződése (és egyébként nekem is), hogy 2 éves korig jobb, ha a gyermek az anyja mellett van. Valamint a kisebbik lányomon sem látom s érzem azt, hogy ő készen állna arra, hogy napi 8 órát bölcsődébe töltsön.

Vannak külön programjaim, megoldom, hogy egymagam legyek, de ez sajnos már nem kapcsol ki. Ugyan úgy hazajövök és minden folytatódik tovább.

Persze, ha visszamegyek majd dolgozni, akkor is ugyan ez lesz, csak talán ott már mégis teljesen másképp lesz minden.

Olyan, mintha újra lenne majd életem. Vagy csak én gondolom/érzem így?

Szóval, más többgyermekes szülő is érez/érzett már ilyesmit?!

Mennyire vártad már hogy visszamenj dolgozni?

"Jobb" szülő lettél azután, hogy a gyermekeiddel nem 0-24-ig voltál együtt? [Bocs,tudom hül.én hangzik a megfogalmazás, de talán így érthetőbb]