Két gyerekünk van. Szeretnénk még egyet. Ti hogy álltok a három vagy több gyermekes szülőkhöz? Vagy hozzátok hogy viszonyulnak az emberek, ha nagycsaládosok vagytok?

Ha van elég jövedelmetek, hoyg rendesen ellássátok öket (és azt is beleszámoljátók, hogy egy középiskolás 2-3-szor annyiban van, mint óvódás korig), beleértve az esetleges továbbtanulást is, van elég idötök meg türelmetek akár 3 kamasszal foglalkozni, akkor nem elítélendö.

Ha azonban nem tudjátok ezeket az anyagi és lelki feltételeket biztosítani, akkor maradjatok a kevesebb gyereknél.

négy felnött gyerek anyja

Nekem 4 iskoláskorúm van (6.-12. osztály). Komolyan mondom, az egyik legnehezebb dolog a nagycsaládos létben. megküzdeni a környezet rosszallásával, megjegyzéseivel. Sokszor ismeretlenek szólaltak meg pl. a járműveken, főleg, amíg kicsik voltak (eléggé egykorúak) és mentünk valahová. A másik része, aki állandóan szajkózza, hogy mert a nagycsaládosoknak mi minden jár. (csak tudnám, mi az a mi minden)

Az évek folyamán persze az ember megtanulja, hogy meg se halljon ilyeneket, vagy mondjon oda valami frappánsat.

De most komolyan, ugye nem ezen múlik? A nagycsaládos létet ajánlom mindenkinek, akinek van elég humora, energiája hozzá!

3 gyermekünk van, a negyedik kérdéses. Pozitívan állnak hozzánk az emberek. Akik nem (az utca okos népe...), azokat udvariasan helyre szoktam igazítani.

Pl. nemrég mentem a kicsivel, s egy nő megkérdezte, első baba-e. Mondtam, hogy harmadik. Mire ő vigasztalólag: nem baj... Egyenesen ránéztem: még jó, hogy nem! Azonnal észrevette magát.

Amikor még vártam a legkisebbet, akkor meg azt mondta egy nagymama a játszótéren: hát nem egy irigylésre méltó helyzet...! Gondolom azt hitte, becsúszott baba. Elmagyaráztam neki, hogy számunkra áldás a gyermek. Na erre szoktak a leghülyébben nézni a népek, de mondom, a többség normális.

Istennek hála, becsülettel fel tudjuk nevelni mindet.

Nekem mindig a szülők személye a döntő.

Unokatesóméknál három kisfiú van, és a szülők tüneményesek. Imádják a gyerekeket, értük élnek, pozitívak és vidámak. Jó velük beszélgetni.

Van egy másik nagycsalád, akiket közelebbről ismerek (az anyukával együtt dolgoztam), négy gyerekük van, de olyan negatívak a szülők, hogy fáj a fejem, ha beszélnem kell velük. Mindenben csak a rosszat látják, mindenkit megszólnak, úgyhogy kész vagyok tőlük.

Na, a lényeg a lényeg, hogy soha nem azt számolgattam kinek, hány gyereke van, hanem hogy milyen emberek.

Szerintem lesz, aki nagyon jól és lesz, aki rosszabbul viszonyul majd hozzátok, de mindezt nem csak a gyerekszám fogja meghatározni. Sőt, aki ugye szimplán csak ebből indul ki, magára vessen. Azzal tényleg nem érdemes foglalkozni.

Nekem amúgy két gyerekem van, pont elégnek érzem, és minden tiszteletem azoké, akik be mernek még vállalni babát (persze itt számít az is, hogy jó helyre, értelmes jövedelemmel, szerető családba kerüljön a baba). A 6-7-8 gyerekes nélkülöző családokat nem értem (akik már eleve szegénységbe sodorják saját gyermeküket - illetve értem, hogy nincs pénz védekezésre, de ezzel együtt érzem azt, hogy az agyukra sincs kellő gondjuk...). Szimplán nem elég a szeretet (már ha van egyáltalán), hanem kell egy jó nagy adag felelősség is.

A hozzáállást nem értem. Miért számít mások véleménye?

Olyan élethelyzet, döntés soha nem lesz, amivel mindenki egyetért.

Nekem egy gyerekem van, ennyit is terveztünk. Időnként engem is megtalálnak a "de hát kistestvér" témával. Ott témát váltok, mert nem érzem úgy, hogy bárkinek magyarázkodnom kellene a magánéleti döntéseim miatt.

Aztán innentől meg mindenki gondol, amit szeretne, én nem kattogok azon, hogy jajj, mások mit szólnak/gondolnak.