Miért nem jön meg az anyasági érzés?

Hasonlóan éreztem, de "majd csak lesz valahogy" alapon vállaltam gyereket. Oroszrulett, nálam jól sült el.

Utólag azt mondom, hogy nálam az volt a visszatartó momentum, hogy nem tudtam mit kezdeni a mainstream "anyaság" képével. Ami cukcsi-tejcsi-babcsi, bezárkózó, panaszkodó, "önfeláldozó" (azért zárójelben, mert ez inkább kifelé van túlkommunikálva, a tényleges önfeláldozást szerintem nem reklámozzák az emberek).

Tehát egy cukormázas szabadságharcos képével azonosítottam az anyaságot, nekem meg nagyon nem illeszthető be ez a személyiségembe.

Ahogy más, túlérzelmeskedő, kifelé ezt túlkommunikáló manír sem.

Terhes lettem, nem volt közben érzelmi kötődés. Anatómiai folyamatnak éltem meg, a végén a velejáró kisebb kellemetlenségekkel (húzott a súly, lazultak az ízületek, stb). A szülés a "legyünk túl rajta, ez kínzás" szellemében telt, bár tény, hogy nekem minden ritka komplikáció összejött, érzéstelenítés meg nem jutott.

Aztán hazamentünk, egy darabig nézegettem a babát, hogy oké-oké, itt van, szia idegen, barátkozzunk. Én onnan közelítettem meg, hogy ő nem egy testen kívüli belső szervem, hanem egy másik, szuverén ember - átmenetileg csökkent képességekkel. Idővel, néhány hét alatt, lépésről lépésre alakult ki a kötődés.

Ahogy a minimális szociális készségei kifejlődtek (mosoly, szemkontaktus) és egyre diverzifikáltabbá váltak, úgy erősödött a kötődés.

Ráadásul - talán segített, hogy nem görcsöltem rá és nem volt megfelelési kényszerem - rettentő könnyen kezelhető baba lett. Elég korán átaludta az éjszakákat, etetéssel soha nem volt probléma, fennmaradó időben pedig egy nagy zsák vigyor a gyerek. Így nem élem meg tehernek sem, mert minimálisan kellett átszervezni az életemet. Kipihent vagyok, nem fojt meg a babázás, közben rettentően élvezem.

Én úgy gondolom, hogy csak a fejed miatt ne szüljél. Ha te nem szeretnél, akkor nem értem, miért kötötted magadhoz a férjedet, ha tudtad, hogy ő előbb utóbb szeretne. Nem megbántani akarlak, de tényleg érdekel.

Én mindig is szerettem volna gyereket. Nem volt kérdés. És őszintén szólva dühös lettem volna, ha a párom bár tudja, hogy szeretnék mégsem szól, hogy neki nem fontos.

Mi egyszerűen éreztük, hogy szeretnénk. Szerintem ezt nem lehet így leírni, hogy "láttam egy babát és kedvet kaptam", mert ez belülről jön.

Talán jó ötlet, ha vártok egy kicsit, közben rengeteget beszéltek róla a pároddal. Bár az első válaszoló tényleg nagyon szerencsés, de máshogy is elsülhet a dolog. Mi, mint ahogy írtam, nagyon vágytunk rá, mégis embert próbáló 2 év áll mögöttünk. Még mindig éjszakázok vele, nálunk nem jött be az "eszik-alszik" baba. Sokszor csodálkozok, hogy 2-3 hónapos babák átalusszák az éjszakát, hát, nálunk ilyenkor még javában 3-4 etetés, hasfájás volt éjjel... és én még most is éjszakázok, hasfájás kísérte fogzás miatt.

SZóval a lényeg, hogy még ígyis rettenet nehéz volt, el sem tudom képzelni,mint lett volna, ha nem vágytam volna rá. Mert sokszor az utolsó kapaszkodóm az volt, hogy "én akartam, mi akartuk"... Persze mostmár sokkal jobb, mert kommunikál, egész máshogy viszonyul az ember még kialvatlanul is, de nem volt leányálom az elmúlt időszak.

Én a mai napig nem tudom eldönteni, hogy anya akartam lenni, vagy a munkából menekültem. Mindenesetre a legjobb döntés volt, hogy gyereket vállaltam. Már terhes voltam, de még akkor sem éreztem azt, hogy húú, de szeretem a gyerekem, sőt, miután megszületett sem öntöttek el az anyai érzések. Szép lassan alakult ki, úgy 4 hetes volt a fiam, amikor egyszer csak belém hasított: én úgy szeretem a gyerekemet, mint még soha senki mást. Ilyen feltétel nélküli szeretetet szerintem csak a gyereke iránt érezhet az ember.

Én soha nem tudtam hosszabb ideig eljátszani gyerekekkel, a hideg kirázott, ha arra gondoltam, hogy ha lesz gyerekem, akkor egész nap játszanom kell majd. Mindig úgy éreztem, hogy én azt tuti nem élem túl. De túléltem, sőt tök jól ment. :) És megy most is. Annyira jól, hogy nemrég született meg a hugi is.

Ha szerencséd van, jól sül el a dolog és boldog anyuka leszel. De szerintem ha már ott az ember gyermeke, nem bánja. Annyira megváltoznak az érzések és az értékrend.