Szerintetek ez mennyire normális dolog?

Szerintem anyukának valami pszicés dolog lehet a háttérben, lehet depressziós szegény.

Vagy esetleg valami más betegség lehet a háttérben.

Szerintem egészséges ember ezt nem bírja, hogy nem mozdul ki egész nap, biztos, hogy van valami a gond.

Bocs, hogy megkérdezem, de azóta őket lesed, hogy anyuka lemegy-e? Miért érdekel ennyire?

Nem kötekedsből, csak érdeklődöm.

pánikbetegséged van? egyedül is megpróbálkozhatsz leküzdeni (én megpróbáltam bár én nem a kint léttől kaptam a pánikot, hanem az egyedülléttől), de borzasztó nehéz lesz, és gyerekek mellett szerintem nem is célszerű. a modern pszichiátriát nem javaslom mert telenyomnak gyógyszerrel aztán lesz más mentális betegséged tőlük (tapasztalat apámat 2 féle antidepresszánssal tömték, a munkahelyi balesete után).

ami segíthet egy jó kineziológus, ami picit drága, vagy egyéb "segítők". akiket tudnák még ajánlani 2 barátomat is nagyon mély "gödörből" szedték ki: [link]

és ők nem is drágák. csak kezdj el valamit lépni! magától nem fog megoldódni és mások sem tudnak segíteni ha te nem hagyod hogy segítsenek. menni fog :)

Agorafóbiád van!

Vagy neki indulsz szépen fokozatosan,és vissza tornázod magad az életbe,vagy szakemberhez fordulsz.

Úh, te szegény, ez jól összejött neked :(.

Ezek után nem is csodálkozom, hogy ilyen "fóbiáid" vannak.

Egyébként én is ismerem ezt az érzést, de csak "kicsiben", hogy ha néhány napig nem mozdul ki az ember (pl. mert beteg), utána én is nehezebben indulok neki. Pl. elhatározom, hogy ma elmegyek kenyérért, vagy vásárolni, vagy valahova, de aztán arra gondolok, hogy ahhoz hajat kéne mosni, stb., inkább majd holnap, és maradok (mondjuk attól még az udvarra kimegyek, ha az idő engedi). Vagy amikor mondjuk napokig esős idő van.

De ez nálam csak addig működött, amíg nem volt gyerekem, mert a kisfiam nem nagyon tud itthon mit kezdeni magával.

Viszont miután kimozdultam, már kifejezetten jól esik, hogy végre eljöttem és nem otthon kuporgok.

Mondjuk nálunk azért teljesen más a helyzet, mert kertes házban lakunk, ráadásul a szüleimmel egy ikerházban, csak külön lakásban, így mindig van kivel beszélgetni, van társaságom, és pl. ha csak egy boltba szeretnék elmenni, ahhoz is be kell buszoznom, mert a város szélén lakunk. Szóval ha "emberi" hangra vágyom, ahhoz be kell bumliznom.

Viszont mikor a férjem hazajön, akkor ha nem is mentem be, akkor kocsival bemegyünk együtt, vagy a Duna partra a gyerekkel, vagy valahova.

De ennyi idő után tudom, hogy nem lehet könnyű útnak indulni, pláne ilyen háttérrel mint a tiéd :(.

Esetleg a férjeddel együtt nem tudsz lemenni? Hátha segítene, hogy aztán már elindulj egyedül is?

Vagy ez mindig így volt nálad?

Szerintem is valószínű, hogy szakemberre lenne szükséged.

Sok sikert hozzá!