Türelmes szülőnek tartod magad?

Nem. Régebben borzasztó voltam, most már telsz@rom.

Én spec. gyűlölöm, ha minden tiszta kaja és maszatos különböző ételektől. Gondolhatod, hogy a hozzátáplálásban mennyi örömömet leletem.

Két gyerekem van, a másodiknál most vagyok épp benne, de már nem vagyok "egy kanál - egy arctörlés" megszállott.

Most már "csak" minden 5-6. kanál után törlöm le az arcát.

A nagylányomnál utáltam, ha leette magát,, pedig van mosógép, mosok/mostam is rendszeresen, de valahogy ezzel is problémám volt.

Én tudom, hogy mi váltja ki belőlem ezeket.. az apám. Őt se jelölné senki azt "év apjának". Sajnos én nagyon sokat szenvedtem születésem óta, amíg el nem költöztem (21 éves koromig). És sajnos, tudat alatt a fantasztikus nevelése belém égett.

Próbálok nem olyan lenni a gyerekeimmel, mint ő volt volt velem. Szerencsére mindig sikerül inkább 10-et, 20-at nyelnem a szavaim/tetteim előtt.

A fő kérdésre a válasz nem,nem tartom magam türelmes szülőnek!

Ellenben az "elégedett vagy e magaddal a türelem terén?" kérdésre a válasz igen.

Egy szülőnek el kell fogadnia minden nyűgét ahhoz hogy a lehető legjobbat tudja nyújtani.

Tudok ideges lenni,pl ha láb alatt vannak,nem haladok a dolgommal,az utcán ha rájuk kell szólni hogy engedjék el a velünk szembe jövőt (sajnos nem mindig vannak Ők sem olyan passzban,hogy maguktól elengedjék),vagy idegbajt tudok kapni amikor a nagyobbnak sincs annyi esze (kisiskolás,de évek óta közlekedünk együtt) hogy megálljon az út előtt és szétnézzen,vagy legalább csak megálljon (szerencsére az esetek 50%-ban van ez így),vagy amikor csalingáznak ahelyett hogy arra mennének amerre kellene,ha nem csinálják amit kérek (5 évesem nem pakol szívesen)

De pl a visítozó játékokat jól viselem :-) ,ha maszatolva esznek sem zavar,vagy ha a kicsi kipakolja a konyhaszekrényt,vagy a cipőspolcot,vagy utánam jönnek a wc-re (kivéve ha nem csak azért megyek oda hogy a toalettet használjam)...

Ellentmondásosnak tűnik amit írtam,de mint írtam,tudni kell magunkat elfogadni :-)

egy bizonyos pontig nagyon aztán eltörik a dolog és leordítom a gyerek fejét

majd bocsánatot kérek a kiabálásért és megbeszéljük

nagyon sok mindentől függ h meddig vagyok türelmes velük....

Nem tartom magam tökéletes szülőnek, de elég jó szülőnek igen.

Ebbe belefér az, hogy időnként elszakad a cérna (akár gyereknél, akár nálam) emberek vagyunk.

A gyermekvállalással mindenképpen pozitív irányba mozdultam el a türelemben, igyekszem türelmes maradni- illetve ha nagyon dühös vagyok valamiért, akkor azt nem a gyereken levezetni, nem máson megtorolni.

különösen figyelek arra, hogy ne legyek alpári, ne káromkodjak, ne artikulálatlanul ordibáljak- ezek alapvető dolgok.

Olyan természetesen már volt- és lesz is bizonyára, amikor rákiáltok a kisfiamra (az esetek nagy százalékában épp balesetmegelőzési céllal), de ez nem büntetés kategória és nem megalázás, hanem pl. "figyelj oda" vagy "gyere el onnan" stb.- amikor felméred, hogy nem érsz oda időben...

Szerintem az alapszemélyiség is sokat számít, én magamról azt vallom, hogy határozott, közepes tűrőképességű ember vagyok- így persze, hogy van az a szituáció, amivel ki lehet hozni a sodromból.

Mindenkit egyébként. A kérdés inkább csak az, hogy ezt a felgyülemlett dühöt hogyan tudjuk kiadni úgy, hogy abból a gyereknek, másnak vagy épp magunknak ne legyen bántódása. A hangsúly szerintem ezen van.

Szóval még ha valamivel türelmetlenebb is vagyok általában egy tipikus halkszavú, szelíd mintaanyukánál- a türelmetlenségemet úgy hiszem, hogy az esetek nagy százalékában tudom kultúráltan kezelni és levezetni.

Persze a szülő jellemén, indulatkezelési "intelligenciáján" túl az is sokat számít, hogy milyen alapszemélyiségű gyermekkel hozta össze a Jóisten. Türelmesebb, nyugodtabb fajta gyerekkel azért könnyebb. A gyerek személyisége is egy rész genetika, egy rész minta, egy rész környezeti egyéb hatás.

Nyugodtabb pillanatokban sokszor fogalmaztam már meg magamban azt, hogy a határozott, nem sarokba húzódó, érdekeit jól érvényesíteni tudó, de az indulatait, érzelmeit megfelelően ismerni és kezelni tudó felnőttek (és gyerekek) a legnyerőbbek a társas kapcsolatokban- szóval valami ilyen irányba kellene vinnem a gyereknevelést, ilyen példát mutatni magamból.