Miert van az, hogy sokan nem latjak, hogy a kigyermek mellett otthon toltott ido lehet erdekes, izgalmas is? Hogy egyaltalan nem kell megvonni magatol a felnott kapcsolatokat?

7. es vagyok. Viszonyítás kérdése. Fogd fel úgy, hogy mekkora szerencséd van, pl. az amerikaiakhoz vagy a kínaiakhoz képest, akik mindössze 6 hetet tölthetnek otthon az anyukák. :-))

Melleleg bennem is van egy kis kettősség, mert gyed végéig leszek itthon és ha anyagilag megengedhetnénk akkor még ugye ott lenne az egy év. Ergo muszáj is mennem, meg vágyok is vissza de azért nekem is sokszor eszembe jut, hogy hogy fog telni nélkülük a nap. Mondjuk nekem a nagyobb lelki fájdalmam az az, hogy míg a nagy 3 éves koráig tudtam itthon maradni (mivel jött a kicsi), a kicsivel ezt csak a 2. évéig tehetem meg, rossz, hogy nem ugyanazt kapja mindkettő.

Igen, nem elég hogy ezekhez a programokhoz "egyfajta jellem kell", de nem árt egyfajta vastag pénztárca sem. :D

Persze, belefér az állatkert meg babaúszás is egyszer-egyszer, de ez alkalmanként legalább 6-7000 forint...Nem hiszem, hogy minden anyuka megengedheti magának h hetente 3-4 alkalommal kiadjon ennyi pénzt egy programra. A másik meg, hogy egy idő múlva ezek is unalmassá válhatnak, vagy teszem azt, a gyerek nem olyan típus, hogy lekösse mondjuk a kerekítő, amit meg is értek. De nem akarok senkit megsérteni természetesen.

Szia! Szerintem itt az „egyfajta jellemen” van a hangsúly. Ha csak abból indulunk ki, hogy vannak introvertált és extroveltált emberek, már ez is magyarázza, miért nem élvezi mindenki ezeket az általad vázolt remek programokat. Introvertált vagyok, szeretek gondolkodni, elemezni, értelmezni, viszont viszolygok a tömegtől, és nem alélok el ismeretlen emberek gyerekeitől. Előrebocsátom, nem vagyok érzéketlen, karrierista, de még csak feminista sem. :)

Igen, igazad van, „vissza nem térő lehetőség”, hogy az ember 3 évig otthon lehet a gyerekével. Érzelmileg 100%-ig le is kötött ez az időszak, nagyon jó volt, hogy részese lehetek a gyerekem fejlődésének, viszont értelmileg nem elégített ki.

Számomra az jelenti a kikapcsolódást, ha olvashatok, az általam kedvelt emberekkel (barátokkal, rokonokkal) beszélgethetek, illetve emellett az is, ha olyan feladataim vannak, amelyeknél gondolkodnom kell.

A csiribiri táncház, ringató-bingató klub és társaik mesterségesen létrehozott helyek számomra. Ugyanannyit jelentenek nekem, mintha klubba szerveznénk azokat, akik fekete cipőt hordanak – nem érzek közösséget másokkal csak azért, mert egy „tulajdonságunkban” egyezünk.

Életszerűbb példával: a nyugdíjasklubokba sem jár minden nyugdíjas. Hiszen attól, mert valaki nyugdíjba megy, még nem lesz minden nyugdíjas a barátja. Sőt, szerintem, ha valaki nyugdíjasnak aposztrofálja magát, ott kezdődik a leépülés, hiszen lehet valaki „nyugdíjazott gépészmérnök” vagy „nyugdíjazott tanítónő”, de ettől még nem biztos, hogy lesz közös témájuk, önmagában nyugdíjasnak lenni egy állapot, de nem jelent közös tulajdonságokat.

A dolog másik fele: ha a kisgyerekeddel mész bárhová (akár játszótérre), akkor a „fél szemed” folyton a gyereken van, nem lehet elmélyedni bármilyen „felnőtt” témában. Ráadásul én azt gondolom, hogy vannak témák, amiket nem is kell a gyerek füle hallatára megbeszélni. Így aztán a gyerekes programokon maradnak a gyerekes témák, a ki mennyit mikor, miért, miért nem és társaik, ezek pedig szerintem baromi unalmasak egy idő után.

Csak a saját véleményemet tudom írni, de én nem azért vágytam vissza dolgozni, hogy legyen felnőtt társaságom (hiszen szerencsére meg tudtam oldani, hogy időnként találkozzam gyerek nélkül a barátaimmal). Hanem azért, mert „többszerepesnek” érzem magam, attól mert anya vagyok, még például nő is, és – ad absurdum – ember is vagyok, akit foglalkoztatnak egyéb témák is a gyereknevelésen kívül.

Azért is érdekes az általad felvetett kérdés, mert tudjuk, hogy ez a 3 éves otthonmaradás a szocializmus találmánya, amit nem a gyerekek és a nők jóléte miatt vezettek be, hanem a munkanélküliség orvoslására. Azt is tudjuk, hogy ennek bevezetésével párhuzamosan jelent meg a „gyesbetegség” fogalma a 3 évre panelba zárt nők között kialakult bekattanásra. Egy civilizációs ártalomról van szó. Régen nem szűnt meg a nők saját élete a gyerekek születésével, mentek szépen kapálni vagy szőni a gyerekekkel együtt (vagy ha a felső osztályhoz tartoztak, akkor nem is ők nevelték a gyerekeiket). A világ változik, nyilván a családtagok már sokszor nagyon messze élnek egymástól, a szülések idejének kitolódásával már az is ritkább, hogy barátnőknek kb. egykorú gyerekeik legyenek – így létre kellett hozni ilyen mesterséges klubokat. Amelyekre a gyerekeknek vajmi kevés szükségük van egyébként 3 éves kor alatt, viszont a szülőket szórakoztatja (már akit). Ne értsd félre, nem sírom vissza a „régi szép időket”, a fejlődés része, ahogyan bánunk magunkkkal és a gyerekeinkkel.

A fentiekből tán úgy tűnik, egy antiszociális hárpia vagyok. :) Pedig nem, kitűnően eldiskurálok bárkivel, én is jóban voltam az ovistársak szüleivel, időnként találkozgattunk, kedélyesen elcsevegtünk, míg a gyerekeink játszottak. Ám mivel ezeket a kapcsolatokat csak a gyerekek miatt tartottuk fenn, értelemszerű, hogy nem éreztem úgy, hogy kielégítenek engem. Olyan ez, mint a munkahelyi kapcsolatok, amikor az ember udvarias, kedélyes, jól elvan, de csak ritkán szövődik barátság belőle, hiszen ahhoz több kell annyinál, hogy egy ponton egyezik az életetek. Persze lehetséges, nekem is lett egy nagyon jó barátnőm így (de a 9 év alatt megsimert szülőtársak közül egy!). Mert igaz szerintem, hogy „hasonló a hasonlónak örül”.