Ti elmennétek a temetésére, ha? Lent.

Köszönöm a válaszokat. Még nem döntöttem el,hogy mi is legyen... Vegyes érzelmek cikáznak bennem,az egyik felem úgy gondolja,ahogy páran írtátok is: 5 év alatt egyszer nem keresett az anyám,én többször is írtam neki,szülinapján,stb.,mégsem méltatott válaszra. Anyaként elképzelni nem tudom,hogy valakit ennyire ne érdekeljen a gyereke. Sírt nekem a telefonba,hogy mennyire rossz volt neki,hogy elmentem,hogy az unokáját még meg sem foghatta... De akkor miért nem tett érte,hogy ez változzon? Szinte gondoltam,hogy majd csak akkor fog keresni,ha valami baj történik és ő egyedül marad... Bár azt hittem,ez még sok-sok év múlva lesz csak esedékes. 18-án halt meg a férje,de csak most hívott... Tavaly beadtam egy kérelmet,hogy amit édesapám a nevemre iratott házrészt (ami ugye az övé volt),azt fizessék ki nekem. Talán csak emiatt keresett meg,hogy most sajnáljam és mondjam vissza az egészet. És el is érte az általam vélt célját,mert most úgy érzem,hogy ennyire nem b..hatok ki vele,hogy rászakadt a hitel,az összes anyagi felelősség,plusz még nekem is több milliót ki kéne fizetnie... Nem tudok arra gondolni,hogy mennyi sz..t okoztak,csak azt látom,hogy az anyám és most rettenetesen nehéz neki. Ha az eszemre hallgatok,tényleg jól beolvasnék neki,hogy mit képzel magáról,miért csak ennek okán tudott megkeresni?! Viszont,ha a szívemre,akkor borzalmasan sajnálom,hogy ilyen helyzetbe került,hogy elvesztette azt,akit szeretett. Na és persze a legjobban az öcsémet sajnálom,mert ilyen fiatalon el kellett engednie az apját,tudjátok neki a példaképe volt az az ember,nagyon szerette. Tudom,hogy sok rosszat tett az anyám,többet,mint jót,de most valahogy nem ez lebeg a szemem előtt. Az apámat sem kell félteni,bár soha kezet nem emelt rám,amikor elköltöztem otthonról és felmerült,hogy esetleg hozzá mennék,ha lehetne,akkor rávágta,hogy neki abban tönkremenne a házassága... Bár rendszeresen látogat és a nagymamám,akihez költöztem anno az ő édesanyja,mégsem segítette soha egy árva garassal sem, pedig lett volna miből. Szóval ő sem tökéletes,sokáig jártam pszichologushoz emiatt,de nem segített. A szüleim olyanok,amilyenek. Annyit tudok,hogy én sosem akarok olyan lenni,mint ők. Mégis,hogyha szenvednek,kötelességemnek érzem,hogy lelki támaszt,segítséget nyújtsak nekik,még akkor is,ha ők épp ezt nem adták meg nekem,amikor szükségem lett volna rá...

Úgy döntöttem,hogy elmegyek. Nem viszek se virágot,se semmit,ahogy írta valaki,álszentség lenne. Egy vala(k)miért választottam ezt az utat,a testvéremért. Ugyanis őt sem láttam évek óta,de szeretném... Nagyon-nagyon szeretném,mert szeretem,a legrosszabb az volt az elmúlt években,hogy nem láthattam cseperedni és nem beszélhettem vele. Úgyhogy nehezen,de elmegyek. Köszönöm mindenkinek a válaszokat.