Gyerekvállalás! Ahogy telik az idő egyre jobban erősödik, hogy nem akarok gyereket. Más is így van vele? Környezetetek hogyan fogadja ezt?

az utolsó mondatod után azt mondom, h tényleg ne vállalj gyereket. bár az elsők után sem akartalak győzködni. :)

ismerek olyanokat, akiknek eszükbe sem jutott, mert alkalmatlannak érezték magukat rá. másban teljesedtek ki, boldogok, élik az életüket.

nekem az a bajom, h idővel szeretnék gyereket, de félek, h sosem fogok megérni rá. egyidős vagyok veled, remélem pár év múlva már elérek arra a szintre, h nem az inkompetencia szó fog villogni a fejemben ha a gyerekvállalásra gondolok.

Nem mindenki való anyának, nincs ezzel semmi baj :)

(ahogy Apának sem alkalmas minden férfi)

Ez a te dolgod, te döntésed. A környezet, a társadalom furcsán fogadja az ilyen nőket/férfiakat ez tény. Már-már elvárás a családalapítás.

Szia! Hozzád nagyon hasonló okokból én sem akartam sosem gyereket. Aztán véletlenül összehoztuk egy barátommal – de most sem gondolom másképp. Persze hogy szeretem, igyekszem a „lehető legjobb” anyjának lenni, de úgy érzem, a defektusaim miatt minden sokkal nehezebb számomra szülőként, mint másoknak. Túl tudatos vagyok a nevelésben, mindent nagyon agyból csinálok, folyton aggódom, tényleg jól csinálom-e, miközben a nehéz percekben beugrik az is az agyamba, hogy „ugye, milyen igazam volt, hogy nekem nem való az anyaság”. Tudom, ez hülyén hangzik, de sajnos ez van, míg mások „fürdenek” az anyaságukban, nekem ez egy „szerep” a többi közt (úgy értem, a nő, a feleség, a gondolkodó ember – ezek mind a személyiségem részei, mind a szerepeim), nem tudok úgy „beleolvadni” az anyaszerepbe, mint mások.

Ezt azért írom, mert mindamellett, hogy nyilván nekem most már életem végéig vállalnom kell ezt a szerepet, úgy gondolom, aki alapvetően arról indul, hogy az anyasággal lesz teljes az élete, az azért sokkal könnyebben kezeli a gyerekneveléssel járó dolgokat. Tehát én nem foglak arról győzködni, hogy igenis egy nőnek anyának kell lennie, különben az élete nem teljes. Persze ez egy nagy „csapda”, hiszen nem tudhatod, miről mondasz le, ha nem lesz gyereked, mert nem lehet kipróbálni. :)

A másik, hogy az ember akaratlanul is továbbviszi a szülei nevelési szokásait. Természetesen lehet ez ellen tudatosan tenni, viszont nagyon-nagyon nehéz. Mikor először hallottam vissza a számból azokat a mondatokat, amiket a szüleimtől hallottam gyerekként, ledöbbentem. Szerencsére engem nem terrorizáltak, de azért nyilván voltak olyanok, amik nem annyira szép emlékként élnek bennem – és bizony, egy gyerek, legyen bármilyen „angyali”, időnként képes arra, hogy teljesen kiborítsa az embert. Ilyenkor pedig előjönnek a belénk nevelt dolgok, hiszen, ha elszáll az agyad, nehezen fogod vissza magad tudatosan.

A harmadik dolog, ami eszembe jutott: sosem hittem el, mikor huszonéves koromban azt mondták, hogy a 30-as nők megkattannak, és gyereket akarnak. Magam ugyan már gyerekes voltam a 30-as éveim elején, így nem tudom, velem mi történt volna, viszont a barátnőimet látva azt kell mondjam, igaz ez a sztereotípia, igenis bekattannak a nők ilyen korban, ha még nincs gyerekük, és nagyon-nagyon akarni kezdenek ők is gyereket.

Hogy ez a társadalmi nyomás (a környezetükben ekkortájt egyre több gyerek születik, és ők is haladni akarnak a „maindstremmel”), vagy a biológia nyomás miatt következik-e be, azt nem tudom. Mindenesetre elég általános tendenciának látom.

Jó tanácsom: ne akard nagyon, hogy ne legyen gyereked! Én arra jutottam, hogy az emberek kétféleképpen érhetnek el dolgokat: ha nagyon akarják, illetve ha nagyon nem akarják az adott dolgot. Ha tehát tényleg nem akarsz, akkor tégy ellene, de ne feszülj rá, mert az élet (isten vagy bármi) valahogy rákoppint az orrunkra, ha túl hangosak vagyunk egy ügyben. :)

Dettó így vagyok vele, csak én 33 vagyok, és még mindig képes azzal jönni a környezetem, hogy majd idővel, meg az nem normális, hogy egy nő nem akar gyereket.

Ritkán reagálok rá, van nekem jobb dolgom is, mint hogy másokat győzködjek :)

Néha persze én is reagálok az ilyen megjegyzésekre, és nem vagyok valami diplomatikus, de úgy gondolom, hogy aki nekem magyaráz erről, az sem diplomatikus.

Legutóbb egy közeli ismerősömet bántottam meg szerintem, de nem először fordult elő, hogy a gyerektémával nyaggatott, számíthatott volna rá, hogy előbb utóbb reagálok.

Kint élek külföldön, 8 hónapja nem voltam otthon, neki 7 hónapos a gyereke. Elmentem hozzá délután, és egész délután mást sem hallgattam, csak, hogy milyen jó lesz, hogy este csavarogni fogunk, mert hogy nem mozdul ki sose, becsavarodik, stb stb...

Erre megkérdezte, hogy nekem mikor lesz gyerekem?

Mondom ezért, hogy én is így panaszkodjak, hogy milyen szar életem lett??

Szia !

Én nem voltam így vele nekem személy szerint 4 is van. Mindegyiket imádom , és imádok őket mindig is anya akartam lenni .

A tesóm a húgom detto olyan mint te. 27 éves . Ő a legnagyobbnak és az utána következőnek a keresztanyja . Hozzá teszem még most is alig bírja elviselni őket pedig már 12 és 6 évesek . A kicsikről ne is beszéljünk . Hozzá teszem most született neki egy véletlen babája 7 hónapos . Velünk lakik mert nekünk szép nagy családi házunk van a kisfiát szinte én nevelem . A terhesség során elmondom neked végig panaszkodott hogy miért hízik ennyit .. miután megszült végig ez meg miért sírt , a végén már én etettem . Akik nem akarnak babát azoknak nem is való mert nem tudnak mit kezdeni velük