Anyaként már tabu a boldogtalanság? Nem lehet őszintének lenni?

Az a helyzet, hogy 22 éves, fiatal anyuka vagyok, 20 hónapos a kisfiam. A terhességem eleje óta egyedülálló voltam, majd a fiam 14 hónapos korában felbukkant az apja. Úgy tűnt megbánta, hogy egyedül hagyott a fiúnkkal. Elég zűrös élete volt, ő maga is teljesen éretlen a gyereknevelésre, csak a buli érdekelte. Én mégis adtam neki esélyt. Hónapokig láttam rajta az igyekezetet, aztán megint pofára estem. Mégsem "tetszett meg neki" az apaság, szakítanom kellet...

Imádom a kisfiamat és igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni egyedül is az elejétől fogva, de olyan boldogtalannak érzem magam. Néhány barátnőm maradt meg, de sajnos elég ritkán találkozunk. Ha elmondom mit érzek, egyből azt a választ kapom, hogy de hisz van egy fiad, boldognak kéne lenned. És igen, boldog vagyok, hogy van nekem, de mégis hiányzik valami. Eddig nem is nagyon foglalkoztatott, hogy magányos vagyok, de most ez az újabb csalódás elkeserített. Kinek kellenénk, ha annak nem kellünk akitől a kisfiam született? Félre értés ne essék, nem a pasik a legfőbb gondom, csak jó lenne már érezni, hogy van egy társam. Hogy érezzem, hogy számíthatok valakire és nem kell minden nehézséggel egyedül szembenéznem...

Volt közületek valaki hasonló helyzetben? Tudom rengeteg egyedülálló édesanya van, akiknek talán még nehezebb, mint nekem, de kérem írják le, ők hogyan vészelik át ezeket a nehéz időket.

Előre is köszi a válaszokat :)