Egyedülálló kismamák, ti is nagyon el voltatok keseredve mikor magatokra maradtatok a picivel?

Én nem voltam. Igaz, nálunk én mondtam ki, hogy legyen vége, amikor elegem lett az állandó megalázásból, lelki terrorból, és hasonlókból. Én azt az egyet éreztem, hogy végre újra kapok levegőt.

Viszont az teljesen természetes, hogy te meggyászolod a véget ért kapcsolatotokat, meg azt, hogy amit elterveztél, az nem olyan lesz, ahogy szeretted volna. De idővel ez enyhülni fog, és remélhetőleg később már derűsebben fogod látni a helyzetet, és ki tudod hozni ebből a szituációból a legjobbat. Azt például semmiképp ne téveszd szem elől, hogy tökéletes család NINCS. Ott sem, ahol együtt vannak a szülők. És attól még, hogy az apukával nem vagytok együtt, még lehet a fiadnak nagyon boldog gyerekkora.

Leírom az én történetemet:

30 évesen estem teherbe,10 éve voltunk együtt,3 éve házasságban.Az esküvő után rögtön elkezdtünk próbálkozni a babával,nem jött össze.Mindketten nagyon vágytunk már rá,ez eléggé megviselte a kapcsolatunkat,de mint mindent ezt is túlvészeltük együtt.Az első egy évben még laza voltam,utána egyre jobban pánikoltam,vizsgálatról vizsgálatra jártunk,problémáink nem voltak,mégsem estem teherbe.Lombikbébi program mellett döntöttünk,a második sikeres is lett.Eközben már éreztem,hogy valami nem stimmel,de bíztam benne,és ő végig azt fújta,hogy "csak megviseli,de szeret stb." és tulajdonképpen könyörgött,hogy vágjunk bele.Sikerült,ikreink lettek,a terhesség alatt rájöttem,hogy megcsalt.Gerinctelen féreg volt,mert csak arra várt,hogy észrevegyem,és már le is lépett.Boldogan él (legalábbis amit az ismerőseimtől hallottam az alapján)az új feleségével,és a gyerekével.A lányaimmal nem tartja a kapcsolatot-már 7 évesek-az én nevemen vannak,gyerektartást nem fizet.Képzelhetitek hogy éreztem magam,várandósan,ráadásul egyszerre két baba.Minden erőmmel azon voltam,hogy mire megszületnek szedjem össze magam.Segítségem nem volt a hétköznapokban,de a szüleim minden hétvégén jöttek,ez jelentette az egyedüli könnyebbséget.Pszichológus segített feldolgozni a történteket,az első hónap a babákkal nagyon nehéz volt,de aztán belejöttem,bár iszonyat nagy fájdalmat okozott a viselkedése.Nehezen viseltem,de fokozatosan javult,hullámvölgyek voltak,a lányaim 1,5 éves koráig nem is akartam ismerkedni,de aztán szép lassan elkezdtem szociális életet élni,és egy barátnőm esküvőjén megismerkedtem a mostani párommal (ennek már 5 éve),ez a kapcsolat is szeszélyesen indult,mert nem tudtam bízni benne (az előzőből kiindulva),de szép,lassan rájöttem,hogy nem öregedhetek meg egyedül,4 éve kiköltöztünk közösen Olaszországba,tavaly volt az esküvőnk,a lányok apjukként szeretik,én pedig a 38-hoz közel 29 hetes kismama vagyok,és szeretettel várjuk a kisfiúnkat!

Pár éve ez még elképzelhetetlennek tűnt,az eleje-mint már mondtam-nehéz volt,ez nagy tüskét hagyott bennem,de lassan kilábaltam magam belőle,és itt vagyunk nagyon boldogan,egy nagy családként!

Ne siettesd a dolgokat,természetes érzés ami benned van,idővel enyhül,de ne fojtsd magadba a bánatod,hanem engedd ki!

Nagyon sok sikert kívánok az életben,és remélem mihamarabb rendbe jössz!