Elsősorban férfiaktól kérdezném, ti hogyan tudtátok feldolgozni, hogy a párotok elvetélt, hogy segítettetek neki?

Az én barátnőm 2 éve mesterségesen vetélt el. Igazából akkor egyszerre könnyebbültem meg és éreztem magam szarul. Azért nem tartottuk meg többek közt, mert fiatalok voltunk (még most is) és a tanulmányát is teljesen derékba törte volna. Néha elgondolkodok rajta,hogy most akár lehetne egy egy éves kisfiam vagy kislányom. Belegondolni is szörnyű. A barátnőm ötlete volt, de miután megtörtént az abortusz nagyon kibukott. Depressziós volt legalább 2-3 hónapig, ezalatt több,mint 15 kilót fogyott, pedig előtte sem volt egy húsis csaj. Én végig mellette voltam, de az első hetekben nem nagyon igényelte a társaságomat, fokozatosan oldódott fel. Lassan dolgozta fel ezt az egészet. Néha ha sétálunk az utcán és meglát egy 1-2 év körüli kisgyereket még előfordul, hogy elkezd könnyezni, sírdogálni. Azt mondta, ha mégegyszer teherbe esne, akkor nem vetetné már el, mert nem tudná ezt mégegyszer feldolgozni, de azóta ő is és én is védekezünk, fokozottan figyelünk erre. Remélem mikor legközelebb teherbe esik, az már tervezett gyerek lesz.

23/F

Bocs, nem vagyok férfi.

Tavaly, 23 évesen volt egy (remélem egyetlen) vetélésem. A férjem rengeteg szeretettel és türelemmel volt felém, mert eléggé megviselt, rengeteget sírtam stb stb hónapokig tartott, míg feldolgoztam. Mindig bíztatott, hogy nemsokára lesz nekünk is babánk és lehet beteg lett volna stb. Mindig megölelt vagy volt pár kedves szava, ha látta, hogy megint kiborulni készülök. Pedig később bevallotta, hogy őt is nagyon megviselte, csak nem akart gyenge lenni mikor így kivagyok.

24 éves, 9 hetes kismama :)