Anyukák! Ti hisztiztetek, idegesek voltatok vajúdáskor?

Nem emlékszem mindenre, mert volt ami egész egyszerűen kimaradt.

Nem hisztiztem, de biztos volt, hogy akár ordítottam is a fájdalomtól, mert ez segített levezetni a feszültséget, kicsit elterelni a figyelmet. A szomszéd szobákból is sokszor hallatszott ki kiáltozás, eléggé rossz volt hallgatni. Később pedig baba sírást hallottam, az erőt adott.

Nem olyan mint a filmeken, ha kicsit gyengébben játszik a színésznő, akkor valóban hathat hisztinek, de a valóságban ez őszinte,valóban tud ennyire fájni.

Soha nem értettem, hogy a filmekben miért kell hülyét csinálni a nőkből. Szerintem nagyon kevesen hisztiznek, ordítanak, küldik el a párjukat/orvosukat/szülésznőjüket melegebb éghajlatra olyankor.

Még véletlenül sem hisztiztem. Teljesen nyugodt voltam, és azzal voltam elfoglalva, hogy mi lesz, mi történik, hogy állunk, később meg azzal, hogy tudjak pihenni a fájások között, meg hogy mikor lesz már vége. A legvégén meg azzal, hogy megvan-e mindene a gyereknek.

A vígjátékokba kell az eltúlzás,és a férfi szidása,direkt a két véglet van benne! :D

A valóság egész más!Hisztizni szerintem csak azok hisztiznek akiknek fogalmuk sincs róla mi történik a szülés alatt a testükben(lásd: Kandász Andrea szülőszoba,műsorban az egyik nagyon nagyon felvilágosítatlan fiatal anyukája)Az idegesség pedig izgalom inkább!

Nos én az első 12 órát meglepően jól bírtam. Amikor már elviselhetetlenül fájt, akkor én is magamba fordultam, mondtam, hogy ne is szóljanak hozzám, ha nem muszáj (anyukámnak meg a szülésznőnek). Aztán az utolsó 4 órában már annyira de annyira fájt, hogy szép lassan elkezdődött a pánik, és vele egy kis hiszti is persze...:) Volt egy pont ahol azt éreztem, hogy meghalok, és állítólag (én nem emlékszem) anyumnak azt mondtam, hogy ha nem lenne a gyerek a hasamban, akkor kiugranék a másodikról az ablakon, hátha eltörne a lábam, és akkor adnának már nekem végre valami fájdalomcsillapítót...:D Ekkor már a doki is ott volt, és jót mosolyogtak a szülésznővel. Az utolsó egy óra már pánikkal telt, sírtam, szajkóztam, hogy nem megy értsék meg, nagy nehezen a doki is látta, hogy 18 óra után tényleg nem jön ki a baba. Akkor kimondta, hogy akkor császár, most már nyugodjak meg. Akkor meg ezért ijedtem meg...:) Elkezdtem zokogni, hogy mi lesz ha meghalok, és nem láthatom a lányom. Akkor is mosolyogtak, hogy ne aggódjak már itt senki nem hal meg. Katéterezésnél szintén csak elmesélésből tudom, de még alkudozni próbáltam a szülésznővel, hogy csinálja már inkább altatás után, azon is jót kacagott. Kiderült, hogy feltolt feje miatt elakadt a lányom, tehát ideje volt a császár mellett dönteni.

Szóval így visszagondolva, nálam volt hiszti és pánik, de azért olyan ordibálás, és sipítozás, mint a filmekben, azért nem volt:)

Utólag elnézést kértem a szülésznőtől, de ő azt mondta, volt ennél cifrább is, én még egy átlagos "hisztivel" viseltem. Mellettem például egy kis fiatal kisebbségi lány például ordított a szülésznővel meg a dokival, hogy miért nem mondták neki, hogy ez ennyire fog fájni? Ők meg létermettették, hogy mindenhol azt hallani, hogy ez egy fájdalmas dolog, ők is előre szóltak neki, hogy ezt ki kell bírni. Erre ő csak sikítozott, de hogy neki senki nem mondta hogy ez ennyire de ennyire fájdalmas lesz...:D

Szóval kinek hogy jobb kiadni a fájdalom okozta stresszt...