Van egy 22 (közepiskolät vegzett) es egy 20 eves (egyetemre jar) gyerekem. Az a tapasztalatom, hogy a mai gyerekek, fiatal felnöttek lenyegesen önzöbbek, es kevesbe intelligensek. A mai fiatalok tenylek mind butäbbak es önzöek?

Végigolvastam az egészet. Csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy őszintén sajnálom a gyerekeidet.

(Minden okkal történik. Az is, hogy nem úgy viszonyulnak hozzád, ahogy elvárnád.)

"Kedves 54-es, komolyan gondolja, hogy en nem tanitottam meg a gyerekeimet a legalapvetöbb illemszabalyokra? Neveljen fel Ön a mai idökben gyereket, rä fog jönni, hogy igazam van, sajnos. Nem arrol van szo, hogy nem tudjäk, hogyan KELLENE viselkedni. Hanem arrol, hogy nem hajlandoak mindig ugy viselkedni, ahogyan kellene, nem segitenek otthon, es szemtelenek. En nem ilyen voltam fiatal koromban. A sertegeteseit tartsa meg sajät magänak, arra nem vagyok kiväncsi!"

Mélyen tisztelt Holdhercegnő (bár látom, a neved már levetted, igazad van, én sem vállalnám), miből gondolod, hogy az egész világon te vagy az egyetlen, aki gyereket nevel? Nem hiszem, hogy szükségem lenne rá, hogy neked bizonygassak bármit, de ha már ennyire tudni akarod, nekem is van gyerekem, akit teszem hozzá, igen sokáig egyedül neveltem. De egyrészt nem tudnék róla úgy beszélni, ahogy te a tieidről, másrészt - bár nem állítom, hogy hibátlan gyerek lenne, de - egészen normális gyerek lett belőle, már nagyon kicsi korában tudta, hogy otthon neki is van dolga, hogy az anyja nem szobalány és pincérnő, hogy más embereknek meg kell adni a tiszteletet, mert csak így várhatja el, hogy ő is megkapja ugyanezt, és egyke gyerek létére az önzőség egyáltalán nem része a jellemének, bár erre az egyre mondhatom talán, hogy szerencse kérdése, ő ilyen, de minden másban vastagon benne van, hogy hogyan neveltem. Nekem speciel van annyira fontos a saját gyerekem, hogy szeretném majd megismerni a párját, akkor is, ha nem ő lesz a felesége, de ezt ugye nem tudhatja előre senki, és érdekel, kivel tölti az idejét, hogy érzi magát vele, és ha ők úgy gondolják, akkor arra is kíváncsi leszek, hogy a párjának/barátnőjének/"szeretőjének" milyen a családja. Szerintem nem halok bele, ha megismerek más embereket, nem vagyok én grófnő, hogy ki kelljen érdemelni, hogy valaki elém járulhasson.

Ja, és hozzátenném, hogy én, veled ellentétben soha nem csináltam magamból mártírt, sosem hánytorgattam fel sem a fiamnak, sem másoknak, hogy miket meg nem tettem érte. Én voltam az, aki gyereket akart, annak minden kellemes, és kellemetlen vetületével együtt. De emellett soha nem állítottam be magam úgy, hogy én mindenről lemondtam érte, és valóban nem is tettem, volt is, van is életem mellette, többek közt ezért sem gondolja azt, hogy csak és kizárólag neki jár az, hogy jól érezze magát. Tisztában van vele, hogy az anyja is ember, aki esetleg lehet olykor fáradt, szüksége lehet a kikapcsolódásra, szeretne néha egy kis csendet maga körül, vagy esetleg szeretne valamikor kimozdulni. Nem akartam sose, hogy tökéletesnek higgyen, mert nem is vagyok az. Megesik, hogy türelmetlen vagyok például, de épp mert nem tartom magam tökéletesnek és sérthetetlennek, képes vagyok arra is, hogy én kérjek tőle bocsánatot, ha úgy érzem, hogy valamiben hibáztam.

Te viszont, kedves kérdező, annyira el vagy telve magadtól, hogy egy pillanatra sem vagy képes belátni, hogy esetleg te is hibáztál abban, hogy a gyerekeid olyanok, amilyenek. Hibáztatsz mindenkit, a körülményeket, a társadalmat, a gyerekeidet, az őket körülvevő világot, de azt sehol sem látom, hogy említenéd, hogy "hát igen, én is nevelhettem volna őket máshogy". Persze a legjobb védekezés a támadás, ezt már ismerem. Mi lenne, ha egyetlen egyszer legalább mérlegelnéd, hogy a gyerekeid kérései neked mekkora erőfeszítésbe kerülnek, és az nekik miért, és mennyire lenne fontos? Ideje lenne egy új kifejezést is megtanulnod, mégpedig azt, hogy kompromisszum. Ha nem ismered a szót, szólj bátran, szívesen elmagyarázom.

Az esztelen mindenit?!

Belehalnál, ha eleget tennél a gyermeked kérdésének? Nem áll semmi erőfeszítésből. És mi van, ha a mostani párjuk lesz a későbbi házastársuk?

Ők ezt szeretnék. Neked csak fel kell emelned azt az "ősmagyar" valagad a géped elől és átvonszolnod a gyermekeid reménybeli házastársuk szüleihez.

Feltételezem, még csak azt se kérték, hogy nálatok legyen a bemutatkozás, mert tudják, mennyire tetvesül rugalmatlan vagy.

Ó te jó ég, mik vannak?!

Nem csodálom, hogy egyedül maradtál.

Az én édesanyám sem egy könnyű személyiség, de most örülök, hogy nem egy kérdező típusút fogtam ki...

Miért ne érdekelne a gyerekem szerelmi élete. Most botránkozz meg, az első szerelmem, akivel jártam, 11 évesen volt. BEMUTATTAM otthon, sőt, az anyukáink barátnők lettek, azután is, hogy 1 év után szakítottunk. 15 évesen jött egy komolyabb, akivel 4 évig voltunk együtt, a bemutatás után EGYÜTT ALUDHATTUNK, hol náluk, hol nálunk (és tényleg aludtunk, mert 16 évesen vesztettük el egymással). 20 éves koromban találtam meg a leendő férjem (márciusban házasodunk), szintén már jóval azelőtt találkoztak a szüleink, hogy "gyűrűs menyasszony" lettem. Szerintem ez így normális! Inkább az a rugalmatlan, ősfelfogás, amit te csinálsz, ne csodálkozz, hogy ezt csinálják veled a gyerekeid. Amilyen az adjonisten...

Nem unod még magad?

20N