Nem "rajongok" a gyerekekért, mégis nagyon vágyom már sajátra, ez normális?

Az hogy hogyan viszonyulsz más gyermekéhez és majd a sajátodhoz,teljesen különböző dolog.Én is ugyan így voltam és vagyok,mint te pedig én már édesanya vagyok (11 hónapos kisfiú anyukája).Én soha nem tudtam abajgatni,ajnározni más gyermekét és a mai napig nem is megy.Kb. megdicsérem és ennyiben ki is merül.Viszont a sajátom az egészen más,teljesen más kapcsolat, a kötődés.Ez nem kettősség,hanem vannak ilyen emberek és semmivel sem leszel majd rosszabb/jobb szülő,mint a többi.

Én is írtam már ki kérdést ezzel kapcsolatban és meglepett milyen sokan vagyunk így.Csak a nagy átlag nem meri ezt "felvállalni". :(

Soha nem voltam oda a gyerekekért, kifejezetten idegesített például, ha gyereksírást hallottam, nem volt türelmem hozzájuk. Bár hozzáteszem: volt ismerősi körben olyan kisgyerek, akinek a születésétől kezdve szinte napi kapcsolatban voltunk, én is etettem, pelenkáztam, játszottam vele, stb. - addig voltam jól el a gyerekkel, míg nem sírt. Én már azon kezdtem el gondolkodni, hogy okés, hogy szeretnénk már gyereket a párommal, de mi a jó Istent fogok kezdeni vele, ha sírni fog...

Aztán megszületett a kisfiam, és azóta teljesen máshogy állok a gyerekekhez. Mindenkiével elvagyok, már nem idegesít, ha sírnak, és úgy általában véve: megszerettem a gyerekeket. Sokkal könnyebben le tudok menni hozzájuk "gyerekbe", és nagyon jól érzem magam a gyerekek között.