Jogosan érzem magam megalázva, vagy az én büszkeségem nagyobb mint kellene?

2 gyermekét egyedül nevelő nem túl jó anyagi körülmények között élő anyuka vagyok.Támogatást nem kapok a gyerekek Apjától egyedül Anyukámtól.A szomszédunkba költözött néhány hónapja egy hölgy akivel azt gondoltam egy nagyon jó mondhatni baráti kapcsolat alakult ki.Amiben tudtam segítettem ,amikor beteg volt kötöztem a sebét rengeteg ruhát adtam neki.Amikor ide került Ő is szegénységből jött.Most már nagyon jó anyagi helyzetben van és elfelejtette honnan jött.Sokat beszélgettünk ,hogy nekem Anyának mennyire fájó pont ha valamit nem tudok a gyerekeknek megadni vagy nem tudtam Őket nyaralni vinni.Az elmúlt hetekbe ha vesz magának valamit az az első ,hogy áthozza megmutatni,hogy mit vett.A telkükre egyszer sem hívott meg pedig (a fél város ott nyaralt )tudta,hogy mennyire vágynak a gyerekek a négy fal közül valahova.Amikor rákérdeztem,hogy mi lemehetnénk -e az volt a válasz,hogy beszéltek róla,de majd jövőre.Gyakran járnak hajókázni,nyaralni mindig óriási hévvel meséli,hogy mennyi mindent kipróbáltak és mennyire jól érezték magukat az én lányom meg majd elsírja magát amikor hallgatja.Nem egyszer előfordult,hogy több napos kaját áthozott.Ma telt be a pohár a hosszú hétvégés pihenés után tegnap ismét élménybeszámolózott dicsekedve.Ma átjött a nyaralásból megmaradt kajákkal 3 napos felbontott maradék szeletelt kenyér,összemorzsált fál doboz margarin,kb 6cm kolbász egy doboz kockasajt és hasonló élelmiszerek amit haza hoztak és ők már nem esznek meg.Azt hittem a föld alá süllyedek szégyenembe és megalázottságomba.Anyám szerint örülni kell ha adnak,de én eddig is élelembe mindent megadtam a gyerekeknek nincs szükségem mások maradékára.más mit reagálna rá?