Csak nekem megy nehezen így kisgyerekes anyukaként igazi barátságokat kialakítani? Vagy ilyenkor már nem is lehet, törődjek bele? Imádom a gyerekeimet de néha jó lenne felnőttekkel beszélgetni.

A férjem szerint ilyenkor már nem lehet és a régieket kell ápolni, ami oké, csak éppen mi elköltöztünk több száz km-re így az igazi jó barátnőim mind ott maradtak, nekik is pici gyerekek vannak szóval egyre ritkábbak a találkozók. Találkozunk persze és olyankor nagyon jó is minden, de a mindennapokban egyedül vagyok a 2 kicsi gyerekkel, férjemmel is este nagyrészt a gyerekekről és a legfontosabb elintézendő dolgokról beszélünk, és amúgy is tök fáradt nem akarom rázúdítani a sok kis hülyeségemet. Akikkel jóban leszünk így kisgyerekesként azzal mindig eltávolodunk egy idő után valami miatt. Egy babaklubbos anyuka arra hivatkozott hogy már nem ér rá, aztán kiderült hogy mással ugyanúgy csinál programot. A szomszéddal a gyereknevelésen kaptunk össze kicsit, vagyis nem kaptunk össze csak ő nem neveli a gyerekét én meg nem viseltem szó nélkül hogy az enyémet bántja stb. Másokkal is valahogy kimerül egy két találkozóban. Keresem magamban a hibát, de nem érzem hogy rosszabb lennék másnál...a múltkor is több anyuka összejár bandázni, engem meg valahogy kinéznek amiért nem szeretek mást kibeszélni ...egyik pillanatban az egyik anyukáról beszélnek a másik pillanatban meg egy másikról, majd mikor azok megérkeznek, akkor mintha mi se történt volna. Szóval velem van a baj, ez van törődjek bele hogy barátságot nem lehet kialakítani max.ismertséget? Beszélgessek magammal? :) Vagy írjak naplót? :)