Miért akar mindenki lebeszélni a gyermekvállalásról?

Ne hallgass senkire! Csak magadra és a férjedre. Én 27 voltam mikor a lányom született, 29 mikor az ikerfiaim, 30 éves múltam, 3 éves a lányom, 17 hósak az ikrek. És boldog vagyok, nem is vágytam másra, sőt már alig várom hogy eltelljen egy kis idő, és jöhessen a következő baba (tervezünk még egyet, de csak kb másfél év múlva, mire minden meglévő oviba kerül )

Nekünk is mondták, sőt most is mondják hogy milyen sokba kerül, és fog majd még többe, de ez így van, én is tudom, te is tudod, stb. És igen, nem ér fel semmivel, mikor megölelnek. :-)

Szerintem csak nem szabad(na) ennyire kisarkítani a dolgokat ezzel kapcsolatban senkinek, mert aki "lebeszél róla", az is erősen túloz, és az is, aki azt mondja, hogy számára "akkor kezdődött az élet". Ez utóbbi még igaz is olyan szempontból, hogy egy teljesen MÁS, ÚJ (a maga nehézségeivel és gyönyörűségével). De ez ember (- és talán gyerek-)függő is, hogy ki hogyan éli meg. Egy örök lázadó, bulizós típusú embernek tényleg nem igazán való, de "normális" értékrenddel valóban az élet része. Valamint még azzal egyetértek, hogy nem kell elkapkodni, de mint írtad, a Ti esetetekben erről nincs szó.

Én most 32 éves vagyok, előtte volt alkalmam "kiélni" magam (megtapasztalni sok mindent az élet minden területén), és olyan 26 éves koromban kezdtem először vágyat érezni egy gyerek iránt. De egy vetélés és egyéb nehézségek után csak 29 évesen sikerült újra baba, már szinte "remegtem" érte. Mégis villámcsapásként ért, hogy ez az egész bizony nem csak a rózsaszín álmokról szól... Olykor vannak pokolian nehéz időszakok, de az is igaz, hogy semmihez sem fogható az a szeretet, amit előhozott belőlem. És hogy megéri-e? Mi sem bizonyítja jobban, hogy most a 2,5 éves "kicsi Terminátorom" mellé várjuk a Kisöcsit!:)

Üdv, és minden jót! 34 hkm