Művi Abortuszon átesett nők írnátok?

Válás után, /két fiammal/ új életet kezdtünk. Új párom lett, fél évig tartott, de a kapcsolat tönkrement, nem akartam vele lenni, el akartam küldeni amikor észrevettem, hogy terhes vagyok. Az abortusz költségét én álltam, megtettem. Ő akarta volna a babát, de nekem nem ment. Egyedül maradtam volna a kicsivel, mert a kapcsolat nem működött. Három gyereket meg nem tudtam vállalni egyedül.

Az érzések? Először még semmi, a nőgyógyásztól hazáig viszont végig zokogtam az utat. A tanácsadáson szerencsére normális nőt fogtam ki, nála voltam kétszer vagy háromszor, nem is tudom már, de nem volt gond.

Úgy vészeltem át, hogy megpróbáltam nem tudomást venni a babáról a hasamba.

Nem bántam meg, abban a helyzetben a lehető legjobb döntés volt.

Nem velem történt meg, hanem a legjobb barátnőmmel, de azért leírom. 17 évesen, gimisként esett teherbe. Szerette volna a babát, de sem a fiú, sem a szülei nem támogatták ebben, sőt a szülők szinte kényszerítették rá, így nem volt választása, elvetette.

Néhány hétig nagyon maga alatt volt, aztán szépen rendet tett a lelkében. Leérettségizett, elvégezte a főiskolát, összeházasodott ugyanazzal a fiúval, 3 gyerekük született.

Beszélgettünk erről a legutóbbi találkozásunkkor, azt mondta, nem bánta meg, mert ha megszüli, sokkal rosszabbul alakult volna az élete. De a mai napig minden évben gyertyát gyújt azon a napon, amikor a műtétje volt.

16 évesen (9 éve) terhes lettem - hozzáteszem, fogamzásgátló mellett - akkor az abortusz tűnt a legjobb megoldásnak, sem az anyagiak, sem pdig az élethelyzetünk nem tette volna lehetővé, hogy felneveljek egy gyermeket... akkor még fel sem fogtam, hogy ez mivel jár, kicsit lelkiismeretfurdalásom volt utána, de viszonylag hamar túléltem...Talán tavaly januárig fel sem fogtam igazán, hogy akkor milyen döntést hoztam...tavaly ugyanis elvesztettünk egy babát, akit nagyon szerettünk volna,missed ab-om volt...akkor éltem át a 9 évvel ezelőtti fájdalmakat is.

Azóta már született egy kisfiam, 1 éves lesz és ahogy napról napra figyelem, sokszor elképzelem, hogy már lehetne egy 9 éves gyermekem.

Azt hiszem, ha újra kezdhetném, akkor is mindent úgy csinálnék mint 16 évesen, mert annak a babának nem tudtam volna megadni mindent, amire szüksége lett volna.

Még akkor is ha mai fejjel már fel tudom fogni, milyen csodálatos egy kisgyermek.

Sajnos 2x is volt.

Elsőnél szemtelenül fiatal és nagyon felelőtlen voltam.

Mivel még én is és a barátom is iskolába jártunk, így egyértelmű volt az abortusz.

Nagyon fájt, és nagyon sokáig.Időnként még most is eszembe jut hogy már a szülői értekezleteire kéne járnom az iskolába.

A második abom szintén nem volt kérdéses.Addigra már volt gyermekem, viszont az orvos azt mondta hogy nagyon kockázatos vállalnom, akár bele is halhatok a szülésbe.

Így úgy döntöttem hogy nem kockáztatom meg hogy a kisfiam félárván maradjon, csak azért hogy legyen kis tesója.

Ezt kicsit könnyebben dolgoztam fel, tudván hogy 100% hogy jól cselekedtem, a kisfiamat nézve.

Nem sokkal később volt egy spontán vetélésem, úgy hogy nem is tudtam hogy terhes vagyok.

Hozzá tenném hogy a 4 terhességemből 3 gyógyszer mellet fogant.

Az ismerőseim azt szokták mondani hogy attól is terhes leszek ha kisüt a nap.

21

Körülbelül három és fél éve történt...még bőven iskolába jártunk párommal. Egyszer csak ingerlékenység, rosszullét irány a gyógyszertár! Sajnos pozitív lett...Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek! Örültem, hogy baba, de az időpont katasztrofális volt...Én meg szerettem volna tartani, de sajnos amíg iskolás az ember addig a szülők szava nagy úr.

Egyik este feküdtem az ágyban és belém hasított az érzés, hogy "elvesztem a gyerekem"...Éreztem, hogy milyen anyának lenni...és éreztem azt , hogy milyen egy bukott anyának lenni...

A kórházba bevallom egy nappal később mentem be, mint ahogyan kellett volna. Végigbőgtem az éjszakát...másnap altatásból is úgy keltem, hogy zokogtam...Egy fél órával később benézett párom anyja a kórterem ajtaján...és a képembe vigyorgott!!! Sosem aláztak meg még ennyire!!! Haza jövetelem után depressziós lettem, nem szóltam, nem ettem, csak ültem a fotelban az ablak előtt csendben...Nagyon sokáig nem bírtam elviselni kisgyereket a közelemben. Tükörbe sem bírtam nézni.

A fájdalom sosem múlt el...legalábbis nálam nem...Mai napig nem tudom megérteni, hogy miért?! Amikor előtörnek az érzések könny csordul a szemembe. Szomorúság, gyász, megaláztatás... Ha újra kezdhetném...ha újra kezdhetném inkább páromnak azt mondanám , hogy a teszt negatív lett...Nem...nem tenném meg újra!!! Nem bírnám elviselni még egyszer.