Középiskola,4év buli, legyeskedés a fiúk körül, 0 év munka, teherbeesés. Büszkeség így az anyaság?

A legtöbb ember semmit sem tud felmutatni azon kívül, hogy gyereke van.

Én egyetemet végeztem, hivatásom, munkám van (volt a gyerekek előtt is) de nem tettem le az asztalra semmi maradandót. Ha meghalok, az egyetlen érték, ami marad utánam: a gyerekeim.

És ezzel majdnem mindenki így van (kivéve a feltalálókat, művészeket, akikre emlékszünk...)

Lehet, hogy ezek a kislányok diploma nélkül is felismerték ezt.

Tényleg nagy dolog és büszkeség az anyaság (a gyerek kihordása, megszülése, szeretgetése, ápolása is, még ha utóbbiak kezdőként akár nagyi segítségével is).

Én tervezetten vágtam bele, stabil párkapcsolatban, kb. fényes :) karrier után, mégis a gyerekemet tartom a legnagyobb "eredményemnek" az életben. Mégha ez közhelyes is. És valószínűleg sokan vannak így, csak más-más stílusban :)

Inkább örülj az osztálytársak (?) örömének, és drukkolj nekik az elkövetkezendőkre is. Így is - úgy is fel kell nőniük... és ha nem is igazán volt szerencsés a sorrend, legalább (szerintem dicséretes) tisztességgel bevállalták a gyermeket. Jobb hát mindenkinek a pozitívumokra koncentrálni. Egy baba pedig nagyon sok ilyen lehetőséget ad.

Szóval ne ítélkezz, nem látsz bele a másik életébe.

"azért egy minimális valamit mindenkinek fel kellene tudni mutatnia"

Ez a Te értékrended, Te látod így. Ők máshogy látják, máshogy élnek. Szerintem nincs ezzel semmi baj. Nem kell közösen "plázáznotok", a barátait mindenki maga választja...

Egyébként szerintem a legfontosabb, hogy valaki jó szívű legyen.

Épp a gyerekeink kapcsán beszéltünk erről a férjemmel. még kicsik, nem járnak iskolába. Mi mindketten (több)diplomások vagyunk (férjem doktor), és azon gondolkoztunk, hogy vajon mi van, ha a gyerekünk nem akar tanulni. És rájöttünk, hogy még ha fájó is lesz nekünk, lehet, hogy egyik-másikkal ez bekövetkezik majd. És nekünk hagyni kell, hogy a saját életüket éljék.

Ami fontos: hogy jó szívűek legyenek, az rajtunk múlik! És ahhoz nem kell diploma sem...

ok. 29 evesen szultem, kozepiskolaba jartam, elvegeztem egy egyetemet, dolgoztam. ferjhezmentem amikor a baba jott szóba (naszuton estem teherbe).

legnagyobb oromomnek azt tartom, amikor a ferjemmel es a fiammal egyutt vagyok, es buszke vagyok ra hogy anyuka vagyok, es szerintem az anyasag igenis hatalmas munka es felelosseg, es jobban kifaraszt, mint a munka..

ezek alapjan eldontheted hova tartozom.

viszont a kerdesed mogott hatalmas rosszindulatot vélek felfedezni. nem ertem miert faj neked, hogy ok ilyenek. legyenek. semmi kozod hozza, nem tartozik rád (hacsak nem te vagy az anyuka, aki foz egy ilyenre :))

tenyleg, olyan izének tartom nezegetni mas hogy csinalja, mas milyen, es lenezni, es osszebeszelni..

jartam hastancolni, es komolyan mondom az egyik legnagyobb oka az volt, hogy abbahagytam, hogy maga a tanarno mondta, hogy a masik tanar milyen kárvasan oltozik, meg mindig ugyanazt a zenet nyomjak (egyebkent mi is azt csinaltuk, mert koreot tanultunk be), es ez ment a lanyok kozt is.. miert nem eleg, hogy te jol csinalod, te jo peldat mutatsz, stb, miert kell fujni arra, aki mas.