Kinek nem maradt meg a kisbabája, hogy tudtátok, illetve, hogyan próbáljátok túltenni magatokat rajta? Sokáig fog ennyire fájni?

Emlékszem ugyanígy voltam én is,nem szerettem menni sehová utánna,pláne nem olyan helyre ahol tudják mi történt velem,mert nagyon zavart,hogy az emeberek nem tudták jól kezelni a dolgot.

Hozzáteszem szülésznőként a babák elvesztése után pár héttel dolgoztam ,rémálom volt, erősnek kellett lennem,ráadásul a munkahelyemen történt a babák elvesztése.

Azóta ismét imádom a munkám.lecsillapodott bennem a rossz érzés amit sokáig éreztem.

Ma már két gyeremekem van azóta ,de ha olyan anyukát kellett segítenem a munkám során aki elveszítette a babáját,úgy mint én,mindig magamat láttam bennük.

Csak az idő segíthet Neked is.

A pároddal most különösen fontos,hogy számíthassatok egymásra ,mert a kapscolatotok szempontjából nagyon sérülékeny időszakotok ez.

Velem 6 éve történt, hogy meg kellett szülnöm vagyis elvetetnem a 21. hetes babámat, mert beteg volt. Addig nem tudtam ezen túltenni magam, amíg újra terhes nem lettem, és most van egy csodálatos, egészséges 15 hónapos kisfiam.

Sajnos a család, a barátok nem tudják, hogy ilyen helyzetben mit mondjanak. Nekem úgy lett volna könnyebb, ha tudok velük beszélni róla, de ők nem nagyon akartak. Talán azt gondolták, hogy ha nem beszélünk róla, akkor könnyebb. Pedig ez nem így van. Egy pszichológusnak mondtam el a történetemet kb. 3 évvel utána, és akkor megnyugodtam egy kicsit.

Mindenképp beszélj róla, akár egy idegennel, mert úgy talán könnyebb feldolgozni, mintha magadba fojtanád a fájdalmat. Vagyis ez az én tapasztalatom.

Én az egészségesnek hitt, időre született kisfiamat veszítettem el 3 nap leforgása alatt. Első baba volt. Minden vizsgálati eredmény rendben volt, az első 12 órában mindenki, az orvosok is, makk egészségesnek vélték. A fürdetéskor vették észre, hogy összeomlott a keringése... A mentősöktől kapott fényképpel a kezemben zokogtam, míg a férjem beért hozzám, miközben az egyik nővér megkérdezte: "Nem vettem észre napközben, míg mellettem volt, hogy valami nincs rendben?" Ezzel végképp nem segített... A mai napig győzködnöm kell magam, hogy nem az én hibám volt!

Sajnos én is megtapasztaltam, hogy ezzel a helyzettel nem tudnak mit kezdeni az emberek. A legkíméletesebb az volt, ha inkább nem szóltak semmit, mert ezt a fájdalmat csak az tudja átérezni, aki maga is átélte, a többieknek fogalmuk sem lehet róla. A mai napig belefutunk olyan helyzetekbe, amikor váratlanul felidéződnek az események, de már tudom magam kontrollálni, és mondjuk nem sírom el magam. Az, hogy beszélhetek róla a férjemmel, a barátainkkal amikor csak kikívánkozik belőlem, nagyon sokat számít.

De az "életbe" a második kisfiúnk születése hozott vissza minket. Ő egészséges, örökké vidám, 2,5 éves édes kis legény. Születésekor szakasztott mása volt a bátyjának, azonos súllyal és hosszal, még a sírása is ugyanaz volt. Szóval, nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak arra, vajon az első fiam milyen lenne most, és ez úgy hiszem végigkíséri az életemet.

Szívből kívánom Neked, hogy egyszer, ha majd eljön az ideje, Te is boldog Anyukája legyél egy édes kis gyerkőcnek!

De előtte búcsúzz el az elvesztett babádtól, hagyj magadnak időt. Közhelyes, de igaz, az idő múlása lassan tompítja a fájdalmat. Bármilyen nehéz is, idővel újraéled a vágy egy kisbaba iránt, és akkor lesz erőd leküzdeni az aggályaidat.

Ilyenkor rendkívűl érzékenyek vagyunk mások véleményére,még évekkel később is a fülünkben csengenek az ekkor elhangzott mondatok,szavak...nekem valaki konkrét ezt mondta"TE tehettél róla"

.

Aki nem élte át annak fogalma sincsen erről a fájdalomról,az könnyen osztja az észt.

Annyira rossz olvasni, amiket írtok. :(

Tudom, h az én érzéseim még kicsit se közelítenek a tieitekhez, mert szerencsére nekem minden rendben volt terhesség közben is és most is, de azért értem, h ez elképesztő fájdalom lehet. Tavaly sajnos egy már 20 éves távolabbi barátunk temetésére kellett mennünk. Akkor napokig sírtam. Tudom, h ez nem összehasonlítható, de már anya voltam, és azóta mindig az jut eszembe, h egy anya hogy tudja ezt feldolgozni. Sokkal jobban fájnak most ezek dolgok, mint a gyerekem megszületése előtt. Most is, ahogy olvastam a történeteket könny szökött a szemembe. Remélem személyesen soha nem kell ilyet megtapasztalnom.

Kívánom, h mihamarabb rendbe jöjjön minden! Kitartás!

Így van belőlünk van,egy részünk örökre meghalt,akiről álmokat szőttünk,akivel elképzeltük az egész életünket,akit már attól a pillanattol szerettünk ahogy megszületett a vágy bennünk arra,hogy ő megfoganjon...

Nagyon nem a megfelelő egy ilyen veszteségnél a környezettől lekicsinyelni ezt az írtózatos szívfájdalmat,azzal,hogy jobb ez így,nem kell ezen keseregni,majd úgyis lesz másik...

Egy őszinte ölelés,meghallgatás,elfogadása annak,hogy ez igen nagy fájdalom,de mégis a jövőről is beszélni az anyukával,hogy majd küld egy kistestvért a kis angyalka.

Nagyon nehéz ezt helyesen kezelni a környezet számára,ők csak segíteni szeretnének azzal,hogy próbálnak valami bíztatót mondani...egyedül az tud reálisan beszélni erreől aki maga is átélte,az pláne jó,ha a segítő aki sorstárs is,már fel tudta dolgozni,jó példa lehet arra,hogy van élet ezután is egyszer lecseng a gyász és sikerült boldog családi életet élni később 1-2-3...vagy több gyerekekl.