Régebben miért volt természetes, most meg felháborodást vált ki?

"sokkal jobb élete van annak, aki egy megyeszékhelyen egy belvárosi panel lakásban nő fel egy testvérrel egy szobában, de minden 10 perc sétára van, mint annak, akinek minden nap oda-vissza 30-40 percet kell utaznia azért, hogy a falu végén lévő házban legyen egy 6m2-es saját lyuk szobája."

Én mindkettőt megéltem, 30-40 percet kellett utazni az agglomerációból és a testvéremmel egy szobában nőttem fel. Tudod, mit "traumatizált"? A közös szoba.

A beutazgatás meg annyira nem, hogy mi magunk is kertes házat valasztottunk felnőttként a férjemmel 30-40 perces buszos távra. De a közös szoba, na arra azt mondtam, nem. Annyi gyerekem lesz, amennyi szobára telik, így előbb lett ingatlan és utána gyerekek.

Persze, kis korban nincs gond a külön szobával, az enyemek is egyben vannak most, de úristen, 10-12 éves korom után mit nem adtam volna egy 6nm-es félszobáert, ami saját,nem közös, egyedül lehetek, jöhet hozzám barát, barátnő, stb...

Szerintem ilyet csak az ír, aki nem egy szobában nőtt fel a testvérével. Nem véletlen, hogy a többség unkább kiköltözik, de nagyobb gyerekeket egy szobába nem kényyzerít.

"Aki így nőtt fel, pl. 2 gyerek egy szobában, az tudja, milyen sz*r dolog ez és normál esetben a gyerekenek jobban akar"

Én nem tudom milyen szar, pedig mi hárman voltunk egy szobában. Sőt, az egyik osztálytársamnak 11 tesója van. Gondolhatod, hogy nincs minden gyereknek külön szobája. Mégis boldogok.

"A panel teljesen oké, mi is ott kezdtük az első gyerekkel, de nyilván kényelmesebb egy családi ház, ahol nem hallom a szomszédok minden lélegzetvételét."

Én a panelban azt sem hallom, hogy egyáltalán léteznek szomszédaim. Ellenben ameddig kertesházban laktunk, folyamatosan a fűnyírózást, gyerek ricsajt, rádiót kellett hallgatnom

Van, akinek ez a mai napig természetes. Másoknak sosem volt az, és nem is lesz az. Például nekem sem.

Egész életemben kertes házban laktam, kivéve azt a 2 évet, amíg 18-20 éves korom között szingli voltam és egyetemre jártam. De akkor sem panelban éltem, sima belvárosi lakásban. Engem már a lakótelepek környezete is lehangol, mintha megállt volna az idő ott. Nem tudnék ott élni.

A közös szoba kérdés szerintem nagyban habitustól függ. Legjobb barátnőm a mai napig a testvérével alszik, ha egyszerre vannak otthon, őket ez sosem zavarta. Nekem kell a privát hely, még most is, hogy anya, feleség vagyok... Jó néha elvonulni, egyedül lenni. Kamaszként el sem tudtam volna képzelni, hogy soha ne legyek egyedül, mert vagy a nappaliban vannak a szüleim, vagy 5 lépésre a közös szobánkban a testvérem.

Autókérdés, szintén kényelmi faktor. Hiába lakik valaki Budapest közepén, nem biztos, hogy soha nem kell onnan mozdulnia. Én is laktam ott, mégis napi szinten használatban volt az autóm... De ez teljesen kényelmi szempont, mert el lehet jutni vonattal a Balatonhoz, kérdés, akarok-e másokkal egy levegőt szívni, akarom-e a cigányasszonyt nézni 2 órán keresztül velem szemben? De pl. bevásárlásnál is jó, ha van autó, vagy, ha rohanósabb napom volt, akkor is áldottam az eget, hogy reggel bepakoltam mindent hátra és nem kellett 2-3 táskával tömegközelekednem, rohanni egyik helyről a másikra. "Üresjáratoknál" is jól jött, hogy tudtam 40-50 percet emailezni, telefonálni az autóban, nem kellett császkálnom valahol, beülni egy kávézóba, mikor csak egyedül akartam lenni.

Gyerekkel meg egyenesen elképzelhetetlennek tartom az életemet kocsi nélkül. :D

Sokszor még a bölcsibe menet iszom a második kávémat a kocsiban, hálát adok az ülésfűtésért... Kényelmes vagyok, nem sétálgatnék hóban, esőben 20-30 perceket, mikor közlekedhetek mélygarázsból mélygarázsba is.

Az autó helyzet fügő. Bpen nem szükséges, nekünk volt 2 eladtuk, mert nem használtuk, csak nyaralásokra.

Szoba viszont kell, mindenkinek jár magánszféra, régen se volt másképp, csak nem volt sokaknak megoldható, de attól még szükség lett volna rá.

"Aki így nőtt fel, pl. 2 gyerek egy szobában, az tudja, milyen sz*r dolog ez és normál esetben a gyerekenek jobban akar"

A jobbat akarban igazad van, de nekem nem az volt a legnagyobb bajom, hogy osztoztunk a szobán.

Ami fájt, hogy nem volt pénzünk semmire. Nem járhattam különórákra, nem zenélhettem, nem mentünk nyaralni, de még állatkertbe se, szinte ki se mozdultunk, azért volt szűk a lakás.

Ha ezek meg lettek volna, nem éreztem volna a szoba hátrányát.

Férjem meg a kertvárosi házban is a nagyijaval osztozott egy szobán, de neki se ez volt a fő baja, hanem hogy tiniként soha nem maradhatott ki, mert nem tudott volna hazajutni, mindig rá volt szorulva a szüleire és irigyelte a belvárosi barátait, akik sokkal önállóbbak lehettek. Akár különóra, akár szórakozás tekintetében.

Nyilván nekünk ez alapján egy belvarosi nagy lakás lenne a legigazibb, de olyan nincs.

Nem panel, tégla, kicsi, de mindenhez közel. A gyerekek pedig egyelőre élvezik, reggel óta hangjukat se hallottuk. Ami jó, mert épp dögrováson vagyunk.