Az anyasággal járó magány átmeneti, vagy az egész anyaságot végigkíséri?

Létezik társas magány is. Szerintem az anyaság korai szakasza is ennek egy vállfaja, pláne ha az ember nem él közel a családjához, barátaihoz, akár nem is ismer senkit igazán a közelükben. Az első gyerekem letehetetlen, babakocsit és autót utáló baba volt, vele ezt nagyon erősen megéltem. Nem voltak a közelben barátaink, pedig sokan taposták akkoriban ugyanezt a cipőt, jó lett volna legalább velük összejárni. A baba-mama programokat nem szerettem, mert ordítás volt egész úton, ott meg anyukák max a babáikról beszélgettek, nekem meg az nem volt kielégítő, így mindig leléptünk, amint vége lett.

Most a második gyerekkel más megélés. Elköltöztünk, itt helyben inkább mama foglalkozás van, nem baba. A gyerekek játszanak, amíg mi egy-egy témát kibeszélünk, plusz ezeken túl is gyakran szerveződik valami kis séta, együtt teázás, akármi. Jó érzés kicsit kapcsolódni másokkal. Mivel szereti a babakocsit és az autót is, most teljesen máshogy élem meg az egészet, nem vagyok olyan magányos. Most inkább az a durva, hogy a 2,5 évesem állandóan dumál és jól esik néha csak egy kis csend. :D A magány érzése nem hiányzik, de az egyedül töltött idő, feltöltődés néha nagyon!

Szerintem a gyerekek közösségbe kerülésével picit jobb lesz, de egyetértek a felnőttkori magányt íróval.

Van egy ilyen emberi magány, hogy már nem te vagy hanem xy-né anyuka, munkahelyi beosztott/főnök/szomszéd bármi.

Felnőttként màr csak funkcionálisak a kapcsolatok, az emberi lényed, a múltat, a vágyaid, az érzéseid, a lelki esszenciád 25 felett már többet senkit nem érdekel.

Ezen szerintem nem segít semmi, vagy hát enyhíteni lehet, de feloldása szerintem nem.

A magány nagyon nem egyenlő az egyedülléttel. Én félúton vagyok az intro- meg az extravertált közt. Van amikor úgy tudok feltöltődni, ha néhány általam kedvelt felnőtt ember társaságában "felnőtt" témákról beszélgetünk, van amikor úgy, hogy egyedül, csendességben elolvasok egy könyvet. Magányos lehet az ember úgy is, hogy soha nincs egyedül, és simán lehetsz úgy egyedül, hogy nem vagy magányos. Aki a két fogalom mellé egyenlőségjelet tesz, annak sem ártana keményebb önismereti utazásba kezdenie.

Szeretek a gyermekemmel lenni, de engem iszonyatosan lefáraszt, és bizonyos szempontból nem is elégíti ki az igényeimet, hiszen vele nyilván nem tudok komolyabb témákról beszélgetni :D

Valóban, amikor közösségbe megy a gyermek, akkor több lehetőség nyílik rá, hogy tegyél a magányod ellen, úgy ahogy neked jó.

Sose voltam magányos. Attól, hogy egyedül voltam nappal a gyerekkel, még volt társam, akit haza vártam.

Akkor lettem volna maganyos, ha tényleg "egyedül maradtam volna vele", azaz egyedülálló szülő lettem volna.

Extrém módon introvertált vagyok,én nem tudom értelmezni a magányt,sosem voltam magányos,mikor még nem volt gyerekem/férjem, több mint 5 évig éltem egyedül,és tökéletesen megvoltam.

A társas magányt tudom értelmezni(vagy én így értelmezem), amikor ELVILEG van valaki akire SZÁMÍTANOM lehetne/kellene,akivel kiegészítjük egymást, akivel egy irányba megyünk, de mégsem lehet rá számítani semmiben,sőt.(

Az anyasággal járó magányt én abban tudom értelmezni,amikor BÁRMIBEN(fejlesztés/tanulás/stbstb)reméli az ember,hogy számíthat pl a védőnőre(mondjuk ez az én esetemben rossz példa,mert többet tett értem mint a saját anyám),gyerekorvosra, szakszolgálatra,óvónőre,vagy a saját anyjára a anyuka,de kb mindenhol az van, "anya vagy ,oldd meg".

A csecsemős időszak,amiről a kérdező ír,hogy nincsenek felnőttek mellette, na az a mennyország volt nekem.