Miként lehet őszintén a felnőtt életre bíztatni a kamaszokat, ha mi soha életünkben nem kaptunk olyan mértékű fizetést, hogy a rezsin, élelmiszeren, alkalmanként apróságokon kívül elég legyen hóvégéig a pénzünk?

Nejem egészségügyi diplomával dolgozik, jómagam szakmunkásként kezdtem, majd tovább tanultam estin, de mindez csupán alkalmilag emelt az anyagi helyzetünkön, igazán soha nem lépett magasabb színvonalra. Részemről a fizikai munka szellemire váltott, annyi pozitívuma volt a tanulásnak.

Eléggé álszent hozzáállásnak tűnik állandóan bíztatni kamasz gyerekeinket, hogy pozitívan lássák a jövőjüket. Némi őszinteség, realizmus persze van a beszélgetéseinkben, de nem szeretnénk eltántorítani őket már most.

Ti miként oldjátok meg mindezt? Képesek vagytok a mindennapos nehézségek ellenére pozitív jövőképet nyújtani a gyerekeiteknek? Miként élik meg gyerekeitek lelkileg, hogy nem megy gördülékenyen, ill. jól az anyagi lét otthon?