Mit lehetne tenni hogy magabiztosabb legyen?

Szerintem erőltetéssel semmiképpen. Hogy hogyan tudod motiválni, ösztönözni és utána dícsérni/jutalmazni, azt neked kell megtalálni.

Sajna ha már most azt tanulja, hogy majd mindenki megold helyette mindent, ha ő azt kéri, akkor ez mélyen berögzül és ilyen felnőtt is válik belőle. Ha nem akar lemászni a mászókáról, ott marad... Addig győzködöd, hogy segítesz, hogy ott vagy, hogy menni fog, hogy hiszel benne, hogy megtudja csinálni, hogy fogod, nem tud leesni. Mindezt amíg el nem indul. Nem hat hiszti, ha feltud menni, le is tud jönni. Ha lejön, agyon dícsérni, cigánykereket hányni, összepacsizni, mit tudom én, akkor is ha hülyének néznek a játszótéri anyukák.

Igaz ez minden szitura szerintem. Bele kell nevelni némi bátorságot és határozottságot. Ha nem hajlandó ollóval vágni, akkor nem lesz elvágva, amit el akar. Tudom katonás diktátor vagyok, fujj fujj. :D

5: az a vicc, hogy amit írsz, az meg erőltetés - ha nem is közvetlenül.

Férjem kisebbik fia volt ilyen.

Ami segített, hogy hasonló, de lightosabb szitukba kellett belevinni, ahol elkezdtek jönni a sikerélmények. Illetve ha nem levettük, hanem mutattuk, hogy hova lépjen, pl ha felmászott valahova - bár ilyen nem igen történt vele, mert ő már fel se mászott.

Egyébként biciklizni ő sem szeretett volna (8-9 éves volt mire megtanult) és a magasban is bátortalan volt. Kiderült, hogy egy csecsemőkori reflexe nem épült le, ami akadályozta az ilyen egyensúlyi szitukban. "Terápiás falmászásra" járt Sterczer Hildához (de több helyen van ilyen az országban, ha érdekel, nézz utána). Szóval lehet, hogy nem bátortalan, hanem fizikai korlátai vannak számára a hasonló szituációknak. És közben rossz, mert szeretné csinálni, de az agya nem képes úgy irányítani a testét, hogy az biztonságos legyen, ezért blokkol.

Biciklihez még annyit, hogy nem tudom, hogy pótkerékkel megy-e még vagy anélkül?

Ollóból veszel olyan ollót, amivel - meg is mutatod neki, demonstrálod a saját kezeden - nem tudja elvágni magát. És ne egyből vonal mentén vágjon, hanem csak úgy kaszaboljon. Találj ki valamit, hogy miért kellenek apro pici fecnik, és azt együtt felkaszaboljátok. Te a saját ollóddal, ő is a magáéval. Ne azt csináld, hogy adsz neki ollót és most vágj, hanem együtt csináljátok. Ez igaz mindenre. Ha mindent együtt csináltok, akkor sokkal könnyebb, mintha csak anya parancsnok lenne, és a gyerek a végrehajtó.

Még egy dolog jutott eszembe. Lányom 4 év körül volt, amikor korcsolyázni szeretett volna. Először mentünk jégre, persze nem ment elsőre, túl csúszós, túl szoros, túl, túl. Hiszti. De azért tetszett neki, így amikor a nagyszüleinél voltunk karácsonykor, akkor is korcsolyázni akart. Viszont ott nem volt tanuló-pingvin. Első fél órában ment a hiszti, hogy neki ez nem megy, menjünk haza. Nem hagytam. Ahelyett hogy fogtam volna, amit annyira akart. Elé álltam 2 lépésre és oda kellett jönnie és ott elkaptam. Nem telt bele egy kör és szép lassan 5-10 lépésre tudtam tőle állni és olyan büszkén mutatta a papának, hogy nézd, hogy tudok menni! És ez a sikerélmény motiválta - még akkoris ha elesett. Nagyon jó volt látni és megélni a feljődését, és hogy ezt magának küzdötte meg. Az én szerepem annyi volt, hogy nem hagytam, hogy feladja (ezt mondtam is neki, hogy a mi családunkban nem szoktuk feladni a dolgokat), és olyan apró lépésekre bontottam a tanulást, amiben fokról fokra lehetett sikerélménye.

6# Én is erről beszéltem. Motiválni. Igen, ez bizonyos fokig erőltetés, hiszen nem csinálom meg helyette első, de második szóra sem. Viszont ha motiváció ide, vagy oda, nem hajlandó elindulni lefelé a mászókáról, akkor nyilván nem fogom otthagyni a játszótéren... :) Én erre mondom, hogy azért (ilyen szinten) erőltetni nem kell.

Szerintem azt látni egy ekkora gyereken már, hogy szeretné, csak valamilyen okból nem tudja/meri, vagy csak kényelmes kvázi, ha más megcsinálja helyette.

Huh ismerős, a fiam is hasonló (volt). A biciklizést leszámítva, mert azt mindig is imádta, szóval a kezdeti félelem meg bizonytalanság után simán váltott már 4 évesen futóbicóról kétkerekűre (pótkerék nélkül), de nagyjából ez volt az egyetlen dolog, amiben nem húzta le már 1 sikertelen próbálkozás után a rolót akkoriban.

Főleg az idő segített. Erőltetni nem akartam semmit én sem. Ő soha nem volt az a hűbelebalázs, "fejjel a falnak, oszt majd valami lesz" gyerek. Sosem kellett magas/veszélyes helyekről leszednem, vagy attól félnem, hogy majd játszik a késsel, ollóval, magára ránt valamit, stb. Mindig is óvatos volt és megfontolt. Mászókára, fára, ha magasnak ítélte, nem mászott fel. Vagy csak a feléig, ha addig érezte magát biztonságban. Víz alá nem dugta le a fejét, úszni meg se próbált, felfeküdni se mert a víz tetejére úgy se, hogy fogtuk. Csúszdáról szigorúan csak úgy csúszott le, hogy vártuk alul, de ha túl magas volt, akkor úgy se...stb stb.

Aztán 6 évesen elment suliba és azóta rengeteget változott.

Beírattuk judora, játékosan tartják nekik az edzéseket és nagyon megszerette. Összehaverkodott a többi fiúval az osztályából, vannak köztük igazi kis vagány fickók is, róluk is sok minden "ráragadt". Fociznak, kergetőznek, birkóznak egymással, szóval mindent, amit a fiúk szoktak csinálni ennyi idősen... most ott tartunk, hogy a judos csoportban ő a 2. legjobb, bárki ellen kiáll, és nem nyavalyog akkor se, ha lenyomják. Közben megtanult úszni, seggest ugrál a mély vízbe egész magasról is, rajta van az úszószemüveg és többet van a víz alatt, mint felette... Hajtja a hintát, mint az őrült, nincs csúszda, amiről ne akarna lecsúszni, tekeri a biciklit úgy, hogy alig érem utol a sajátommal, gokartozásnál is tövig nyomja a gázt, előzget. Egyedül az maradt meg, hogy a magasságtól még mindig tart egy kicsit. Szóval tök belevaló gyerek lett, pedig nem csináltunk semmit, egyszerűen csak megnőtt és megjött a bátorsága is. Most 8 éves.