Egy gyerekes élet után mennyivel lett másabb a két gyerekes élet?

Nekem a 0-ról 1-re volt nehezebb váltás. Nehezen szoktam meg a kötöttségeket és az első kislányunk volt brutál nehéz természet, letehetetlen baba. Ott ezerszer megfordult velem a világ, hogy miért kellett ez nekem. Elég jó túlélési stratégiákat vezettem be, amit fenntartottam a második kislányunk érkezésénél is.

A második kislányunk egy sokkal nyugisabb gyerkőc, én is edzettebb vagyok, felkészültebb voltam már mivel is járhat egy baba, így könnyebb vele. Az nehéz, hogy itthon van még a nagyobb is (2 év van köztük), de gondolom annak is megvan a maga szépsége, ha majd már az ovihoz is igazodni kell mindig, nem csak a saját napi ritmusunkat beállítani. :)

Nálunk a nagyobb gyerkőc sosem volt nagy nappali alvó (ellenben legalább az éjszakáink jók voltak nagyjából), így túl nagy énidőzés, meg lopott percek mellette sem voltak sosem. Az énidőmet tömbösítve "vettem ki" 3-4 hetente egy fél-egy napos távollét formájában. Ez megmaradt most is. Elmegyek mozizni, vásárolni, barátnőzni, bármit csinálni, csak RÓLAM szóljon, arról amivel én SZERETNÉK foglalkozni és ne másról.

Nekem az is tetszik, hogy csak akkor van katasztrófa, ha mindhármunknak egyszerre van rossz napja. Olyankor a férjem is legszívesebben kifordulna az ajtón, amikor hazaér. :D Ha már az egyikünk is jobb hangulattal kel, kipihentebb stb., akkor nem uralkodik el a teljes családon a káosz. Három főnél azért mégis nagyobb az esélye annak, hogy valaki jobb lábbal kel, mint kettőnél, így könnyebb kezelni a helyzeteket. :)

Ami nekem NAGYON nehéz, hogy a férjemmel megcsappant a "mi időnk", vagyis egyre esélytelenebbnek érzem már, hogy tudjunk két értelmes mondatot váltani egymás mellett ülve a kanapén amíg a gyerekek ébren vannak. Ez egy gyerek mellett még jobban ment. Látom, hogy ez egy átmeneti időszak, de részemről ez nagyon nehéz. Nekünk egy állandó kapocs a kapcsolatunk elejétől, hogy amikor hazaértünk, beszélgettünk. Kinek milyen napja volt, milyen megéléseink voltak, stb. Most sokszor nincs erre idő, energia, vagy csak kedv úgy elmondani két mondatot, hogy közben 15-ször félbeszakítanak sírással, vagy azzal, hogy "anya/apa nézd". Néha már csak legyintünk, hogy áhh, majd megbeszéljük... Aztán a majdból este lesz és már bezuhanunk az ágyba, nincs agysejtünk a beszélgetéshez. Erre valószínű jobban oda kéne figyelnünk, mert hosszútávon nagyon nem jó érzés, ugyanakkor mondjuk az is egy tanulási folyamat, hogy mit lehet megbeszélni a gyerekek előtt és mit nem. A nagyobbnak mostmár brutális csápjai vannak. :D Szóval érdekes helyzet ez a szülőség.

Tudod mikor lesz igazán nehéz? Amiről gyakorin valahogy kevés szó esik. Amikor majd visszamesz dolgozni. Függ attól,milyen munkarendben dolgoztok,mennyire messze van a munkahely,stb stb.

De ha nincs segítség,akkor a két szülőnek kell egy jó darabig logisztikazni a gyerekeket az intézmények és egyéb programok kapcsán,plusz szülői,plusz tanulni velük,stb stb. És akkor ugyanott ott a házimunka,a családi élet és a hazaselet,amit élni kellene. Ha mind a két szülő teljes állásban dolgozók,segítség nulla,az nagyon hamar daralóvá válik.