Kismamak, anyukak! Mondtatok-e mar olyat a pocaklakonak, esetleg a mar megszuletett babatoknak, hogy nem szeretitek oket, utaljatok, gyulolitek?

Nem akarom, hogy veszekedesbe torkolljon a kerdesem.

Bajban vagyok, ugy erzem depresszioba estem, es segitsegre lenne szuksegem...

(nem a csaladi kapcsolatok temabol ismert "hiv pozitiv" lany vagyok).

A kerdesem komoly es komoly valaszokat varok. Nem akarom, hogy jojjenek az olyan valaszok, hogy "akkor miert tartottad meg", meg "neked se lennek a gyermeked" stb...

Csupan kivagyok lelkileg...

Nem tervezett Baba, de attol fuggetlenul nagyon(!) orultem neki, mikor megtudtam. Tudtam, hogy nehez lesz, mert halasztanom kell a tanulmanyaimat, illetve a paromat is elveszitem, es a szuleimre leszek szorulva, de ettol fuggetlenul azt mondtam egy kisbabanal nincs szebb dolog a vilagon. Mikor tudod, hogy benned van, beloled van, csodas erzes. Alig varom a karjaimban tartsam...

De egyszeruen a kornyezetem tonkre akar tenni. A parom mai napig kotekedik, szivat, miatta lettem ennyire osszetort lelkileg. Szuleimnek nem kommentalhatok, mert nekem elveszett a szolas szabadsagom(a konyhaban nem tudok ulni, mert egesz nap cigarettafust van, s nem merek nekik kommentalni, hogy legalabb az ajto maradjon nyitva...) Kertem anyumtol 100 ft-ot, hogy vegyek nehany szem homeopatis nyugtatot, mert megint egesz ejjel virrasztottam(szerintem a stressz sokkal rosszabbat tesz a Babanak, mint az a napi egy szem homeos bogyo - amit amugy placebokent hasznalok) - volt penzem, csak potolni szerettem volna meg 100 ft-al... erre nem adott...

Falun lakok, ugy erzem ez a falu maga a borton a lakas pedig a cella. Be vagyok zarva ide... "Barataim" a hatam mogott kibeszelnek, hogy "jol bekaptam a legyet", parom annyit nem kerdez meg, hogy vagyunk... S most egy kicsit besokalltam, s irtam neki egy sms-t a kerdesben kiirt kijelentessel...

S egyszeruen, szornyunek erzem magam! Nem gyozok bocsanatot kerni a Babatol, bogok mint egy boci, s ugy erzem osszecsapnak felettem a viharfelhok... Mindenki ellenem fordul, senkitol nem kapok egy arva kedves szot... S kezdek osszeesni teljesen lelkileg... mennek pszichologushoz, mert erzem, hogy komoly baj van, de nagyon draga egy konzultacio...

Elnezest kerek, amiert epp ide, nektek sirom ki magam, de itt legalabb van nehany ember aki meghallgat...

32 hetes kismama vagyok, es 20 eves... Persze, tudom, nagyon fiatal, de ugy erzem keszen allok ra.... (egyetemre is olyanra mentem, ahol gyermekekkel kell foglalkozni...)

Igazabol minden vagyam az volt, hogy anya legyek(persze nem 20 eves koromra terveztem, de ha mar igy alakult...)

Erdelyben elek, s itt nincs vedono :( Akivel meg szoktam beszelgetni az a haziorvosom... de annyira neki sem beszelhetek a gondjaimrol...

Barataim, baratnoim mondhatni egyedul hagytak... "kellett gyerek, hat kezdj magaddal amit akarsz" elven vannak...

Kisgyerekes anyukak nem nagyon vannak a kozelben akikkel tudnek beszelgetni babakrol, vagy akar a "terhessegrol"(nem szeretem azt a szot, hogy "terhes"... Regen meg "aldott allapot"-nak neveztek, mara pedig "teherre" valt... szomoru dolognak tartom, no, de mindegy is...)

Szoval egyedul erzem magam mint a kisujjam... Az internet es a cicaim a legjobb barataim... Hianyzik az emberek tarsasaga, s emiatt is ez a szornyu allapot... meg itthon is eleg kulonos a helyzet...