Mit éreztetek/éreznétek akkor, amikor kiderülne/kiderült, hogy soha nem lehet saját babátok?

Örökbe fogadnék.

baromira el lennék keseredve

Elmondhatatlan szomorúság ez egy nőnek és egy férfinak is. Úgy érezném, hogy selejt vagyok, vagy ilyesmi. Nagyon sajnálom azokat, akiknek nem lehet babájuk, el se tudom képzelni, mekkora fájdalom ez.

De mindenképpen azon lennék, hogy mégis legyen valahogy. Örökbe fogadnék. Talán egy örökbe fogadott gyerek és az örökbe fogadó szülő, még jobban tudja becsülni ezt a szeretetet. Sokszor hallottam már ezt, hogy akit nem babaként fogadnak örökbe, mennyire hálás, és mennyire tud szeretni. Bárcsak könnyebben lehetne örökbe fogadni (úgy értem nem telne bele olyan sok időbe), és bárcsak lenne annyi szülő, aki örökbe akar fogadni, mint amennyi gyerek van az árvaházakban.

Ha nem lehet gyermeked, de szeretnél, kívánom neked, hogy sikerüljön még is valahogy, hogy szülő lehess!

Nagyon nehéz lehet ez. Nekem sem jött még össze, de még nem vagyok elkeseredve.

Mindig pozitívnak kell lenni bármennyire is nehéz, hiszen sok pozitív példa is van arra, hogy olyanoknak lett természetes úton gyerekük, akik évekig próbálkoztak és feladták már teljesen. Végső esetben ott az örökbefogadás is.

Orvos mondta:" Amíg egy nőnek van méhe és petefészke, felelőtlenség kijelenteni, hogy 100 %, hogy nem lehet saját gyermeke."

Érdekes, ezt nekünk így nem mondták ki...

Egyszer mondták, hogy a férjemnél van valami diffi. Na akkor összetörtem, aztán 10 perc bőgés után hazamentem, mert úgy éreztem, neki az kell, hogy most ott legyek vele. Lelkileg nagyon megviselte a rossz lelet. Aztán javult nála a helyzet.

5 év után lett lombikbabánk (már 1,5 éves lesz). Mi abba a kategóriába tartozunk, akiknek tulajdonképpen semmibaja (minden érték határon belül volt), csak valamiért nem jön a baba.

Voltam bizakodó, összetört, utáltam a kismamákat, aztán teljesen hidegen hagytak, beletörődtem. Majd kis szünet után újra lelkes voltam, és akkor jött a lombik. Elsőre sikerült.

Ami a legrosszabb érzés volt: amikor a barátnőim gyerekeivel játszottam, fogtam őket a kezemben, majd hazafelé az autóban a kis kezük érintésének hűlő nyomait éreztem, és egy akkora űrt, mint egy fekete lyuk.

tegnap 10:00 vagyok

Nem szabad nekikeseredni. Tudom, vannak nehéz időszakok, de fel kell állni és menni kell tovább.

Nem elkeseríteni akarlak, de amikor már sikerült a lombikbaba, állatira jól éreztem magam, mondván, hogy ok, most már nincs több lelkizés emiatt. Aha, csakhogy tesót akarunk és én naiv abban bíztam, hogy összejön simán. Hiszen semmi bajunk! Na immár 13 hónapja tesó sehol, és itt a kislányom, akit imádok, mégis újra kezdődik az ördögi játék. De kevésbé súlyosan, mint elsőre.