Szerintetek megéri a gyereknevelés az összes nehézség, teher ellenére? Ti élvezitek?

Bàrmit megér!sőtt. Mindent!

Számomra nem teher, soha nem gondoltam még azt, hogy visszacsinálnám. Világ életemben imádtam a gyerekeket, a hivatásom is ők, a sajátjaimért egyenesen rajongok. Persze vannak pillanatok, mikor nem rajongok (a nagy kamasz, a kicsi dackorszakos), de még akkor sem gondoltam úgy, hogy megbántam.

Nekem az első pár hétben voltak olyan gondolataim, hogy te jó ég, mit csináltunk, de soha eszembe nem jutott, hogy megbántam vagy visszacsinálnám. Az első 6 hónapban rendszeresen sírtam, amíg ébren volt és nehéz volt vele, hogy én ebbe egyszerűen bele fogok pusztulni, én ezt nem bírom ma estig sem, nem hogy évekig. Aztán elaludt és ahogy néztem azt az apró kis bolyhos fejét, ahogy szuszog, az icipici ujjait, ahogy öleli vele a pingvinjét, nem is értettem, hogy min voltam kiborulva 10 perce. Csak azt éreztem, hogy ő a legcsodálatosabb kis élőlény a világon és bármit megtennék érte. Aztán felkelt és indult az egész előlről, próbáltam felidézni, hogy mit éreztem, amíg aludt, de csak halvány emlék volt a kétségbeesésemben. :D Aztán jobb lett és mostmár egyre ritkábban nehéz és azt is jobban viselem, és a nap nagy részében azt érzem, hogy csoda, hogy túléltem, de minden perce megérte.

Vannak nagyon nehéz percek akkor elhatározom nem kell több. Aztán amikor nevet megint minden szép. Sokkal több a macera mint az öröm, de azért a kevés örömért megéri.

Egyáltalán nem!

3-as minden szavával egyetértek, mintha én írtam volna. :D Piszkosul nehéz, hogy az ember állandóan érzelmi hullámvasúton ül, de a gyerekem iránti szeretet állandó, akkor is, ha éppen az utolsó idegszálam pattan. Sosem csinálnám vissza, egyszerűen imádom az egész lényét! A vele járó teendők, kötelezettségek sokszor kikészítenek, de nekem egyre könnyebb attól, hogy már van tőle visszacsatolás, reakció. A csecsemő kort nehezebben viseltem.

Van benne olyan, ami teher. De én tudtam, mire számítsak, mert van egy 10+ évvel fiatalabb öcsém. Szerintem ez sokat számít, különben jóval nehezebb lett volna.

Nem bántam meg. A baby blues-os első pár hetet leszámítva olyan boldog vagyok, mióta az életem része a lányom, mint ha felhőkön lépdelnék. Nem gondoltam, hogy lehet ennyire szeretni valakit. Bármennyire is kényelmetlen egy adott szitu (hiszti, vagy fel kell kelni hozzá éjszaka), ha megölelem, a karomban tartom, akkor elszáll minden mérgem, és hálás vagyok, hogy az édesanyja lehetek. Tudom, nyálasra sikeredett a szöveg, de ezt érzem 🤷‍♀️