A kötődő nevelésnek mik lehetnek a negatívumai?

Talán felnőttkorra kapcsolatfüggést alakíthat ki.

Aki hozzá van szoktatva az állando "abajgatáshoz", az felnőve két szakitas közt nehezen bírná egyedul.

Szerintem.

2. Csillagom, szülj egy gyereket aztán akkor okoskodj, mit hogyan kell csinálni. A kötődő nevelés nem ez. Megnézném a 8 táskád a szemed alatt amikor üvölt a porontyod és te meg mantrázod nem, nem vehetem fel mert még megszokja, hogy van anyja 🤣🤣🤣

Jó tanács, ha nem akarsz gyereket nevelni, ne vállalj. Nem nehéz.

Úristen, itt az 1-es válaszolón kívül senkinek gőze sincs a kötődő (válaszkész) nevelésről 🤦 van egy elképzelésük néhány másodkézből hallott információmorzsából, ami köszönőviszonyban sincs a valósággal. Így meg nehéz eszmét cserélni valamiről, amiről a tudása az itt írók többségének nagyjából nulla.

Néhány példa. N

em kell elfojtani a szülőnek a saját érzelmeit, ha válaszkészen szeretné nevelni a gyerekét.

Nem feltétlenül kell együttaludni a gyerekeddel, ha válaszkészen szeretnéd nevelni a gyerekedet.

Érzelmi és társfüggőség akkor alakul ki, ha a gyerek gyerekkorában nem tudott kialakítani egy biztonságos kötődési mintát. Ennek kialakítására való a jól alkalmazott kötődő nevelés.

A válaszkész nevelés nem egyenlő az "állandó abajgatással".

A válaszkész nevelésnek konkrét része a határszabás.

És még sorolhatnám, hogy milyen tévképzeteket mosnak itt össze egyesek a válaszkész neveléssel.

Egyébként az 1-es jól megfogalmazta; magasfokú tudatosságot igényel a szülő részéről. Ehhez meg mély önismeretre van szükség. Ez is baromi nehéz. Illetve ami még nehéz, hogy ne keverd össze a saját belső gyermeked igényeit, a gyereked valós és néha a tiédtől tök különböző igényeivel.

Szóval nem kell elfojtsam? Akkor kiabálhatok, ha rosszalkodik? Csak mert az 1-es azt írta kiabálás helyett megoldját a baj, es emiatt kell több türelem stb.

Most akkor az 1 érti csak, vagy ő se?

Az érzelmek és az érzések között van különbség.

A 6 alapvető érzelem, az öröm, a szomorúság, a harag, az undor, a félelem és a meglepődés.

Egyiket sem kell elfojtanom, de attól a viselkedésemet még megtanulhatom kontrollálni. Vagyis ha mérges vagyok a gyerekre, akkor azt a tudtára adhatom. Ha magamból kikelve kiabálok vele az a haragból adódó reakcióm, ami csak annyit jelent, hogy nincs megfelelő eszközöm a düh kezelésére és ezt tanítom a viselkedésemmel a gyerekemnek is, hogy amikor dühös, kiabáljon. Aztán van aki még jobban elveszti a kontrollt, és dühében meg is üti a gyereket.

A válaszkész nevelésnél tudatos maradsz. Kimondom neki, hogy dühös vagyok rá - ezáltal magamban is felismerem az érzést, hogy most jól leüvölteném a fejét és ez az a pont ahol megtehetem, hogy másképp döntök, elmegyek lenyugszom vagy még ez se kell, mert a felismerés visszabillent. És rá tudok nézni, hogy mi az ami feldühített és vajon a gyerekem viselkedése mögött milyen szükséglet áll. Legtöbbször kapcsolódni szeretne, de nem tudja kifejezni és ennek a frusztrációja hisztiben, rosszalkodásban, szófogadatlanságban nyilvánul meg. Ha ezt észre tudjuk venni és azt kezelni, ami a tényleges baja, mögé tudunk nézni a viselkedésének, akkor az adott probléma megoldódik. Ha csak leordítjuk a fejét, akkor lehet hogy elhallgat, de a problémája, amiért kiakadt, az megmarad. A válaszkést nevelésben erre vannak eszközök, hogy hogy kezeljük a gyerek pl kapcsolódási igényeit és azt, hogy a szülőnek is legyen tere kiengedni a gyerekkel kapcsolatos gőzt (és annak nem az amódja, hogy rázúdítom kontrollálatlanul a 2-3-4 évesre).

És erre írtam, hogy nagyfokú önismeretre van szükség, ahhoz hogy ezt a módszert sikeresen tudja valaki alkalmazni.

Még a fentihez. Sajnos a lepontozásokból jól látszik, hogy az emberek (szülők) többségében még az igény sincs meg, hogy másképp csinálja. Inkább lehülyézik, hülyének nézik, aki tudatosan, a lelki oldalának utánajárva, a saját sémáitól elrugaszkodva, tán azt is mondhatjuk, hogy jobban akarja csinálni.

Megértem, hogy nagyon nehéz az embernek átlépni a saját árnyékát, vagyis nagyon nehéz mást adni a gyerekünknek, mint amit kaptunk. A gyerekek generációk óta kontrollálatlanul kapják a felnőttek dühét (hol így, hol úgy - talán annyi változott, hogy már nem mindenki veri el a gyerekét szíjjal). AZtán ezek a gyerekek felnőnek és ha nem dolgoznak saját magukon, nem ismerik fel a szüleik hibáit, és nem ismernek meg és használnak tudatosan más eszközöket, mint a szüleik, akkor ugyanazokat a mintákat viszik tovább. Vagyis az ugyanolyan szituáció, ugyanolyan reakciót fog kiváltani. Ezt a láncot, csak tudatosan tudjuk megtörni. És ha nem akarjuk, hogy a gyerekünk azt tanulja meg, hogy amikor dühös lesz a gyerekére, akkor leüvöltse a fejét (vagy még rosszabb), akkor nekünk magunknak kell más mintát adnunk neki. Ha nekünk nincs, mert nem olyan családból jövünk, akkor meg kell ezeket tanulni és magunkévá tenni tudatosan (ami sokkal nehezebb, mint csípőből ugrani).

Az feljövő haragot meg elcsatornázhatjuk máshova. Nem is szabad bennmaradnia. Viszont a gyerekre ráönteni káros. Arról nem is beszélve, hogy velem is számtalanszor van olyan, hogy nem is azért reagálok vagy reagálnék hevesebben, mert a gyerek tényleg olyan megbocsáthatatlant tesz, hanem mert már felcseszett a főnököm, éhes vagy fáradt vagyok stb... A válaszkész nevelésben ezt is meg lehet mondani. Viszont ha az egész életünk abból áll, hogy folyton felcsattanunk, majd magyarázkodunk, az sem jó. Néha belefér, de nem annak kéne lennie túlsúlyban.

Egyébiránt ha kiabálunk a gyerekkel, az nem a felnőtt énünkből jövő viselkedési minta, hanem a gyermekiből (aki még nem tanulta meg kezelni az érzelmeit - ugye ez az agyi érési folyamt a 20as éveink elejéig tart). Tehát gyakorlatilag két hisztis gyerek feszül egymásnak ilyenkor.

De ezeknek az összefüggések azért bonyolultabbak, mint pár hozzászólásban leírni. Így aki nem látja az egész rendszert, nincs benne, nem foglalkozott soha önismerettel, azoknak tényleg értelmetlen lehet egy-egy kiragadott részlet és problémamegoldás.

15. Ez így ahogy le van írva, elfojtás. Becsomagolhatod, és masnit köthetsz rá, de ez így a haragod elfojtása.

Senki se szuperember. Néha elszakad a cérna.

De te élj csak tudatosan, mert az milyen jól hangzik, én meg megtanítom a gyereknek, hogy anya is ember, és ha rosszalkodik következménye van, és ez a következmény lehet anya nem elfojtott dühe. És nem, még mindig nem verem a gyerekem. De ha sokáig elfojtja valaki, csak gyűlik, gyűlik, és káros.

Ja és a másik. Te valami álomvilágban élsz, ha csak 2 variációt látsz, a kötődő nevelést meg hogy lekiabálom a fejét és elhallgat.

A gyerek ha rosszalkodik, láthatóan felmegy a pumpa és nem fojtom el, de ettől függetlenül megoldjuk a problémát ami megoldható.

Amennyiben pl szánt szándékkal rongál és rosszalkodik, pl vizet csorgat a konnektor felé a tv alatt akkor egyrészt valószínűleg kiabálok, ettől abbahagyja hiszen erőteljesen jelzem hogy most hagyja abba! Másrészt látja hogy dühös vagyok, gyors megállítom a folyamatot mielőtt megüt az áram, és láthatóan mérgesen elmagyarázom neki, hogy ilyet nem szabad, és miért nem szabad stb.

Ez az eheti megtörtént eset.

Neked jelent valamit az a szó, hogy elcsatornázni illetve kontrollálni? AZt hogy ezekre neked nincsenek eszközeid és el se tudod képzelni, hogy lehet másképp is, arról nem én tehetek. Ám ezek a technikák és eszközök megtanulhatók.

Én olyan emberrel nőttem fel, aki sosem minden szart ránk öntött. Ismerem a negatív következményeit. Én másképp akarom csinálni. Ez nem jelenti azt, hogy minden pillanatban tudatos tudok maradni, de erre törekszem, illetve arra, hogy ezekből a pillanatokból legyenek többen.

És még mindig szomorúnak tartom, hogy emiatt nekem kellene szerinted rosszul éreznem magam, mert hajlandó vagyok változtatni, és a saját példámon keresztül indulatkezelést tanítani a gyerekemnek. Nem attól vagy "igazi ember", hogy kiabálsz a gyerekeddel. Amit te annak aposztrofálsz, hogy "anya is ember", az inkább az hogy anyának is van még olyan énje, amelyik nem volt képes megtanulni az indulatkezelést, mert neki sem volt mintája rá, mert a szülei is így csinálták. Neked egyébként jó érzés kiabálni a gyerekkel?

Az nem tudom mennyire kerülte el a figyelmedet, hogy én is a gyerek tudtára adom, hogy dühös lettem, elmondom neki - és nem, nem konstans zen hangon mondom, hanem nyomatékosan, hogy érezze, súlya van. Viszont emellett megpróbálom kideríteni, hogy miért bosszantott fel, mi van mögötte.

Ha megkapja a nyakába "anya nem elfojtott dühét" (a te szóhasználatoddal), vagyis leüvöltöd a fejét, akkor annyi megy át, hogy meghúzza magát, amíg vége lesz, megpróbál a kedvedre tenni, hogy elmúljon a haragod. Látszólag minden oké, hisz a gyerek megtanulta, hogy nem csinálhat rosszat, mert akkor kiabálás lesz. Van gyerek, aki ettől kevesebbet fog rosszalkodni, jobban odafigyel a tetteire, másik meg pont leszarja és legközelebb is rosszalkodni kezd. Ám mi lesz a rosszalkodás, a hiszti mögöttes részével, ami kiváltotta, ami a gyökere? Mert az esetek döntő többségében egy normális gyerek nem azért kezd el hisztizni és rosszalkodni, hogy anyát bosszantsa, hanem mert figyelmet szeretne, mert kapcsolódni szeretne. A hiszti, a rosszalkodás neki sem egy egyensúlyi állapot. Ő sem érzi benne jól magát, viszont nem képes megfogalmazni, hogy mi a gond, csak érzi, hogy feszült, szorong, valami nem oké és jön egy trigger (nem az ő elképzeléseinek megfelelő kék bögrét adtad reggel, hanem a pirosat -> kiborul). Te csak annyit látsz, hogy elkezd hisztizni a bögre színén. Te is feszült vagy, mert korán van, sietni kéne, nem értek rá ilyen hülyeségekre. És ezt így rá is zúdítod. Talán el is hallgat tőle és megissza a kakaót a pirosból. Szuper. Viszont ottmarad benne, hogy ő feszült volt mert már tegnap este sem játszottatok eleget és ma reggel se tudott megfelelően kapcsolódni. Majd délután az oviból hazajövet megint robban, mert a feszült pillantok halmozódnak. Erre van a kötődő nevelésben a "dedikált gyerekidő" bevezetése illetve a "sírásmeghallgatás". Anya robbanásának elcsatornázásra meg a "páros meghallgatás" eszköze, ahol kendőzetlenül kiadhatod a dühödet, ám azzal nem a gyerekedet terheled. Nem lenne jobb érzés, ha a gyerekednek már nem kéne tudatosan odafigyelnie az indulatkezelésre, hanem "ösztönösen" tudná, mert látta és megtanulta tőled? Hogy amikor már neki lesz gyereke, azt látnád, hogy ő már nem alkalmazza a kiabálok vele, mert az a következménye a tettének technikát, hanem másképp is kifejezésre tudja juttatni, hogy mit érez és közben tudja kezelni az indulatait?

Nem tudom, hogy a fenti eset hány éves gyerekkel történt meg, attól függ a reakcióm. Ha 1-2 év közöttivel, akkor egyszerűen nem hagyom, hogy olyan szituáció kialalkuljon, hogy a gyerek a konektorba vizet csurgathasson. ("bababiztossá" teszem a lakást)

Ha nagyobb gyerekkel történt, mondjuk 4-5 évessel, akiről már feltételezem, hogy tudja, hogy ezt nem szabad, veszélyes és még anyát is felbosszantja, akkor természetesen én is rászólnék, úgy hogy azonnal abbahagyja (és ebbe nekem is belefér, hogy rákiabálok - de eddig egyébként nem erről volt szó, hanem hogy bizonyos dolgot már nem bírsz és elszalad a cérna és akkor robbansz - nekem a kettő különböző). Megakadályoznám, hogy folytassa. Ha folytatni akarja, akkor is határozott maradnék. Ekkor már ő valószínűleg belelovallná magát egy hisztibe, átmenne se hall se lát hüllő állapotba, hogy márpedig de, ő akarja. Én meg alkalmaznám a "sírásmeghallgatás"t és akkor adja ki, ami benne van. Egy ilyen után a gyerekek úgy megkönnyebbülnek, mintha egy nagy zsákot vettünk volna le róluk. Kijön a feszkó, amiért az egész kezdődött - még meg se kell tudni fogalmazni miért volt - és ott van, hogy teljesen megnyugodott és mosolyog. Ezen a ponton tudom csak elmagyarázni neki, hogy amit csinált az nem oké és miért nem. Ám ehhez az kell, hogy ott tudjak lenni mellette.

Szóval én valószínű ezt csináltam volna.