A gyerekeim így is lehetnek büszkék rám, hogy egyedül én nem értem el semmit a családban?

Édesem, anyu bolti eladó volt 50 évig egy helyen, apu géplakatos volt, amíg meg nem szűnt a hely, ahol tanuló korától dolgozott. Dolgozni akart, felvétel meg csak kukásoknál volt éppen, hát oda ment. Eszembe nem jutott volna szégyellni azt sem.

Büszke vagyok rájuk, tőlük tanultam tisztességet, hogy a munka sosem szégyen, hogy legyek kitartó, hogy minden problémára van megoldás, annyi mindent...

Nincs diplomájuk? És? Tisztességes, becsületes, őszinte, családért bármire képes emberek (illetve apu sajnos csak volt). Nekem ez többet jelent.

Neveld így a gyerekeidet, hogy ne azt tekintsék csak értéknek, becsülendőnek, ha kiemelkedő vagy, vagy diplomád van...

Virtuálisan nehéz téged jól megrázni, pedig legszívesebben megtenném.

Kit érdekelnek az eredményik? Hidd el, ha jól csinálod, akkor te leszel az aki ott van ha beteg, te leszel az aki játszik vele, te leszel az akihez tanácsért fordul, te leszel neki a legszebb.

Nekem is hasonló munkám van, és én tökre örülök neki, hogy nem pl egy gyárban kell a sor mellett álljak vagy a nehéz vackokat kell rakodjam valahol. Az irodai munka mióta lett szégyen? Ne viccelj már.

Mondok neked egy példát, hogy miért nem számít SEMMIT hogy mit értél el.

Nem részletezném miféle ismerősöm apja a Magyar Tudományos Akadémia egyik tagja, PhD, USA-ban egyetem stb, ösztöndíjak, vezető pozíció, felsorolni is nehéz mennyi mindent elért a tudományos életben, cserébe meg verte a gyerekeit.

Na szerinted rá hogy gondolnak majd?

Nem értem hogy egy normális életen mit kell szégyellni.

Anyukám 8 általánost végzett.

Soron betanított munkás volt.

Nem volt sport teljesítménye.

Mégis végtelenül büszke vagyok rá.

Jó anyukám, értelmes, nem buta ( soha nem gondolnád, hogy nem tanult tovább)

14 éves korától dolgozott a nyugdíjáig, mert rákényszerült.

Szintén kiváló, majd jó tanuló volt amúgy, el is kezdte a középiskpát, dr a családi problémák kiatt itthagyta.

Segítőkész, szociális, helyén van a szíve és az esze is..

Sokra vitte ahhoz képest, ahonnan jött.. szép nyugodt életük van és anyagilag is rendben vannak, pedig apa sem volt pénzes.

Anyu támogatta az egyik testvérét, hogy tanulhasson, ha neki nem volt meg a lehetősége. Ő fizette a ruháit és a lakhatásàt is

Főiskola feléig, amikor férjhez ment.

Ő ezt màig nem felejti el.

Beházasodott a bp-i elitbe pedig..

Szóval én nagyon büszke vagyok rá, hogy a körülmények nem neki kedveztek mégis a nővére mögé állt ( pedig törődgetett volna más azzal, ami miatt ő nem tanult..)

Tehát büszke vagyok rá amiatt, amillyen.. amilyen embert belőlünk nevelt.

Nem a teljesítményei miatt.

Az én szememben igen.

Nálunk az anyám szemében nem sajnos.

Nagyon ígéretes gyerek voltam nagy reményeket fűztek hozzám. Már 3 évesen olvastam, mire általános iskolába kerültem, tudtam írni - olvasni, számolni. Sokáig kitűnő tanuló voltam, nyertem angol iskolai majd kerületi versenyt is. Meg jól rajzolok, abban is nyertem kerületi versenyt. Középiskolába is kéttannyelvűbe mentem, pont azért mert szerettem a nyelvet és jó érzékem van hozzá. 16 évesen középfokú nyelvvizsgát tettem. Azt remélték, hogy angolból és oroszból (ez volt a választott nyelvem) érettségin felsőfokú nyelvvizsgát teszek és megyek a Corvinusra egyetemre Közgazdásznak vagy Külkereskedelmi szakra. Csak jött egy betegség, 1 hónapig voltam kórházban. És onnantól indult a lavina lefelé... Az angolul tanult tantárgyakból megbuktam félévkor, nem tudtam behozni a lemaradást, plusz matekból meg fizikából sem (sajnos az korábban sem nagyon ment csak éppen kettessel). Év végére sikerült az angol tárgyakból javítani, ezért "csak" matekból és fizikából húztak meg. A szüleim nem tudtak tanárt fizetni mellém, az akkori párom fizette egy darabig, aztán felszívódott. A pótvizsga nyilván nem sikerült, én meg sokkot kaptam (a családban senki nem bukott, ez szégyen). Sokáig az iskola közelébe se mentem, közben kiírtak a létszámból, magyarul kirúgtak (már 17 éves voltam, nem tanköteles, szóval szabályos volt).. Aztán még próbálkoztam más iskolákkal, kéttannyelvűkkel is.. Végül szégyenszemre távoktatáson sikerült leérettségizni.

Most logisztikusként dolgozom.. Anyám nagy szívfájdalmára, apám időközben meghalt.

Szerintük nem vittem semmire, pedig akárki is lehettem volna.. Hát igen.. Lehettem volna... Soha nem fogja tudni megemészteni, pedig már 34 éves vagyok 3 gyerekkel.

A nagy csalódás vagyok, akire rá lett sütve a bélyeg és ezt minden alkalommal érezteti mikor találkozunk ☹️

Nekem sincs se diplomám se sport eredményem ,van 3 gyerekem akik szeretnek így is mert mindig mindent megtettem értük.ha kellet tanultam velük ,mesét olvastam nekik . Én vittem orvoshoz stb ,férjem diplomás ember még is hozzám jönnek gyerekek problémájuk van vagy csak szeretgetésre biztatására vágynak.

Gyerek nem a diplomára fog emlékezni hanem ki volt ott ha baj van ki szeretgete.stb