Egy 11 és egy 9 éves gyerek még tényleg nincs olyan értelmi szinten, hogy megérintse, hogyha az anyjuk haldoklik?

Valószínűleg ezeknek a gyerekeknek segítségre lenne szükségük. Beszélget velük valaki erről a helyzetről? Nekem úgy tűnik, hogy megrekedtek a tagadásban. Úgy csinálnak, mintha nem történt volna semmi, mert az igazság elviselhetetlen. Nem biztos, hogy ezért a gyerekekre kell haragudni.

A kórházba nem akartak bemenni az anyjukhoz, vagy nem engedték be őket? Ez számomra nem világos. Ha nem engedték be őket, az nehogymár a gyerekek hibája legyen.

"A gyerekei meg a férje élik világukat. Folyamatosan az van a facebookon, hogy cukrászdába vannak, gyereknap, ugrálóvár, strand."

Ez a normális! Csak nem azt akarod, hogy a kisgyerekek depresszióban töltsék a napjaikat!? Az anyukájuk sem akarná ezt, ebben biztos vagyok. Apukájuk nagyon jól teszi, hogy amennyire lehet, normális és boldog életet biztosít nekik.

"Behozták az anyjukat, és csak odavágtak neki egy ennyit, hogy szia anya, és játszottak tovább. Nekem kellett szégyenszemre mondanom, hogy gyertek már és pusziljátok meg anyátokat."

Minek szólsz bele? Nem tudnak megbírkózni a dologgal, csak úgy, ha normálisnak, mindennaposnak kezelik. Ez ilyen sajnos.

Sajnálatos módon láttam olyat, akiknek az anyukájuk kisgyerekkorukban meghalt. A legkisebb még tényleg pici volt, 1 év körüli, a legnagyobb 9-10 év körüli, a másik kettő közöttük. Nekik is előtte haldokolt az anyukájuk, de ettől még normális, boldog gyerekek voltak. Nyilván nagyon szörnyű dolog a családban egy ilyen tragédia, de pont az a cél ilyenkor, hogy a gyerekek ne roppanjanak bele. Egymillió százalékig biztos vagyok benne, hogy anyuka pontosan azt szeretné, hogy a gyerekei élete ne menjen tönkre. Ha én lennék így, én is ennek örülnék.

Igen, menjenek strandra, menjenek barátokhoz, nevessenek, legyenek olyan boldogok, amennyire csak lehet.

Azt meg nem tudhatod, hogy apukával mit beszéltek, hogyan dolgozták ezt fel.

Azok alapján, amiket írtál, senki nem mondta nekik, hogy az anyjuk haldoklik. Csak a felnőtt világban evidens, hogy a "súlyos beteg" meg fog halni. Az én nagypapám is volt egyébként "súlyos beteg" és még él.

Meg kell mondani, hogy "lehet, hogy meg fog halni". Na ez már konkrétabb.

Amúgy meg nem kötelessége szeretni a gyereknek a szüleit. Ha nem szeretik, nem ragaszkodnak hozzá, nem keresik, az nem csak önvédelmi reakció lehet, hanem lehet, hogy közömbös nekik az anyjuk, mert tett rá, hogy milyen a kapcsolata velük, csak etette és ruházta őket, majd nézte a tévét. Ha egy gyerek nem akar az anyjával lenni, arról az anya tehet. Őszinte szeretettel, kötődéssel, ragaszkodással jönnek a világra, borzalmasan kötődnek a szüleikhez(akikkel naponta együtt vannak), ezt jó nehéz elcseszni..

Ha kétségbeesést akarsz, mondd nekik, hogy "anyukátok pár napon belül meg fog halni".

Nagynéném egyébként 5 éve él szélütés miatt lebénult egyik oldallal, valamennyire már javult, már tud beszélni, mozogni, csak lassabban, de ellátja magát. Nagyszüleimnek meg 30 éve meg kellett volna halnia a dokik szerint, 15 éves koruk óta napi két doboz ciki az erősebb fajtából fejenként.. és trombózis meg gyulladt koszorúér volt is, halál az nem, pedig 85 évesek. Nem aggódhatjuk végig az életet.

"Az apjuk előttük hívta ki a mentőket, amikor a nagynéném magatehetetlenül feküdt a padlón, nem reagált semmire."

Akkor pedig mit csodálkozol? Tudod, mekkora sokk ez egy gyereknek? És tudod, hogy a gyerek hogyan kezeli a sokkot? Tagadással!

Ne okoskodj és ne szólj bele. Van annak a szegény családnak éppen elég baja.

Én felnőttként sem tudtam jól kezelni, mikor anyukám halálos beteg lett, és képzeld: kívülről rajtam sem látta senki, hogy gond lenne.

Az én anyám 8 éves koromban halt meg. A temetésén viccelődtem meg nevetgéltem, pedig nagyon anyás voltam. Amikor bejelentették emlékszem mindenki azt várta, hogy majd kiborulok, meg sírok, ehhez képest rezignáltan tudomásul vettem, és mentem a dolgomra. Nyilván maga a hír sem lepett meg, de nem igazán fogtam fel ennek a valós súlyát sem. Apám ezután epilepsziás lett. Felsősként, 11-12 évesen rengetegszer hívtak hozzá mentőt, stabil oldalfekvés, fej kitámasztva, csavarhúzó a szájba, hogy ne harapja el a nyelvét. A mentők mindig meglepődtek, hogy egy ekkora gyerek ilyen higgadt módon elsősegélyt nyújt. Aztán vigyáztam öcsémre, ameddig saját felelősségre haza nem jött a kórházból, általában még aznap. Kb olyan voltam, mint eg gép, nem akartam érzékelni semmit az egészből, leginkább érzelmileg nem.

Ez nem jelenti, hogy nem vagyok érzelmes, kb 120-adjára is bőgök a mesék végén (filmet nem is vagyok képes nézni, csak mesét így 36 évesen). Szerencsére a gyerekek mellett ez negoldható. A jogsihoz alig bírtam végigtolni az online elsősegély tandilyamot a bőgéstől. Rettegek, hogy meg fogok halni, és a gyerekeim anya nélkül nőnek fel. Ettől jobban rettegek, mint hogy a férjem meghal. Nagyon ritkán borulok ki, vagy leszek ideges, van okosórám, méri a stresszszintem, mindig alsó tartományban van. Szinte nincs olyan tragédia/élethelyzet, amit ne teljes nyugalommal vennék tudomásul, a férjem szerint idegesítően optimista vagyok (kb ég a ház, oda az élet munkája; ok, kint vagyunk, kutya is, akkor minden rendben. Nem megtörtént, de ez a szint). Viszont ha valamin kiborulok, akkor durván, és akkor előtör minden, hogy milyen szerencsétlen vagyok, milyen magányos voltam az életem nagy részében, és legfőképp milyen tehetetlen vagyok. Akkor pár hétig fulladás, pánik, aztán szépen visszafolytom újra, és újra minden szuper.

Na, a hosszú mesével azt akartam mondani, hogy egy 8-12 éves gyerek megküzdési stratégiái a béka feneke alatt vannak 10 emelettel. Nem várható el tőlük, hogy maguktól ezzel a helyzettel kezdjenek valamit. Lehet, hogy akár taszító nekik most az anyukájukkal a testkontaktus (pl puszi), és erről egyáltalán nem tehetnek, lehet nem kérdeznek inkább (hogy van), mert nem akarják hallani az igazat. Én is elfolytottam mindent, semmi stratégiám nem volt, hogyan lehetne másképp. Más gyerek meg retteg attól, hogy meg fog halni az anyja, hiszen nem vagyunk egyformák. Az biztos, hogy nekem ezzel a sok gyerekkori traumával még van dolgom, 36 éves vagyok, de jelenleg adtam magamnak 15 évet amikor eljön az ideje, hogy megbírkózzak vele. Addigra a gyerekek pályara lesznek állítva. Mert ehhez nyílván szakember segítsége fog kelleni, és sok idő. De még nem állok erre készen.

Ha segíteni szeretnél, akkor legyél enpatikus a gyerekekkel. Nekik is biztos, hogy szükség lesz segítségre, ha így végződik, ha úgy, mert ez mindenképp egy trauma. Meg anyukának is, ha (remélhetőleg) meggyógyul. Viszont azt gondolom, hogy itt még bőven nem a feldolgozás fázisa van, hiszen még a helyzetben vannak, nem hiszem, hogy itt nyerő dolog lenne, ha most egy terápia keretében a gyerekeken is kijönne az összes feszkó, meg esetleg apukán is, azt mindenki összeomlana, mert azzal nagynénéd húzná a legrövidebbet.