22-23 évesen, két gyerekkel mennyire lenne nehéz? Érdemesebb bevállalni a kisebb korkülönbséget?

A kislányunk január végén született, 7 hetes.

Elég fiatal anyuka vagyok, most leszek majd 21 éves.

Nem terveztünk még ennyire korán kisbabát, de őszinte leszek, a terhességem és a mostani időszak alatt vagyok a legboldogabb eddigi életem során. A férjem is ugyanígy érez.

Mikor még csak tervezgettünk, beszéltünk a jövőről, abban egyeztünk, hogy mind a ketten egy gyereket szerettünk volna. Egy kislányt.

Mikor terhes lettem, az első ijedtség után örültem, hogy később sem leszünk idősek, ha ő már felnőtt lesz és akkor is lényegében még "előttünk az élet". De az az igazság, hogy most sem élünk bezárva... Átalakultak a mindennapjaink, de boldogok vagyunk és nem hatalmas lemondásként élem meg, hogy nincs reggelig tartó buli a barátnőkkel, vagy hogy változtak a prioritásaink. Nem zárkóztunk be, foglalkozom a párommal, magammal is, de a pici a mindenünk, körülötte forog az életünk teljesen.

Az az igazság, hogy elgondolkoztam azon, hogy nem kéne megállnunk egy gyereknél. Nincs még 2 hónapos, szóval nagyon nem aktuális még a kistestvér kérdése, de pl. jövő ilyenkor már lehetne akár... Ennyire boldog még sosem voltam, ha este lefektetjük aludni, már várom a másnap reggelt, hogy ébredezzen, foglalkozhassak vele, velünk legyen. Most pakoltam el az 50-56-os babaruhák egy részét és kicsit el is érzékenyültem közben. Legszívesebben megállítanám az időt, úgy érzem sokszor.

Közben meg ott van az is, hogyha lenne egy testvére, vajon tudnám-e őket ugyanúgy szeretni, nem-e a nagyobb gyerektől vennénk el az időnket, szeretetünket? Hogyan fogadná, hogy eddig ő volt a minden, a világ közepe, majd pedig jött egy új jövevény, aki hirtelen több figyelmet igényel? Félek attól is, hogy nem lenne megint egy álomszerű, problémamentes terhességem/szülésem, vagy olyan babánk lenne, aki sokat sír, folyamatosan engem igényel és a nagyra semmi időm, energiám nem lenne. Szóval amennyire vágyom már most még egy, akár két gyerekre, annyira tartok is attól, hogy milyen lenne úgy az élet, bírnám-e a mindennapokat (segítségem igazából most is van, a mentális részére gondolok elsősorban).