Akinek két gyereke van az mind a két gyerekét ugyanúgy szereti?

Három van és ugyanúgy imádom mindegyiket. Tök más személyiségek.

A szeretet nem kell szétosztani, az időt és a figyelmet sajnos igen, de a szeretetből nem fele-harmada lesz, ha többen vannak.

Igen, van olyan, hogy egyáltalán nem szereti. Csak olvasgass kicsit itt a családi kapcsolatok kategóriában.

Van aki mindkét gyerekét ugyanúgy szereti, de az egyik jobban "az ő fele", jobban kijönnek, egy rugóra jár az agyuk, stb.

És van olyan, ahol semmilyen különbségtétel nincs, de ez a ritka.

Persze aki különbséget tesz, sem feltétlenül azért teszi, mert az egyiket kevésbé szereti. Itt jön képbe a sztereotípia, aminek ugye van alapja, mégpedig hogy a kissebb gyerek "mindig jobban van szeretve". Ez a legtöbb családban megnyilvánul, de nem azért, mert tényleg jobban lenne szeretve a kicsi, hanem mert a kissebb még törékenyebb, önálótlanabb, kb 0-24 órás odafigyelés kell. Ilyenkor a nagyobbik gyakran kiesik a keretből és kevesebb foglalkozást kap.

Mindkettőt ugyanúgy szeretem, másért-máshogy.

Különböző személyiségek így a szeretetet is másképp igénylik. A kislány nemsokára kettő, ő egész nap bújna, simogat, a fiú már 5 lesz a nyáron, már "nagyfiú", együtt töltött idő, csavargások, együtt sütés, apró ajándékok, kedvenc étel formájában érzi át jobban a szeretetet (persze ő is tud bújni)

Négy gyerekem van, mindet egyforma erösen szeretem, de más-más módon, mert másféle egyéniségek, másféle hozzáállást igényelnek.

Van, amelyikre elég ránézni, ha rosszalkodik és már majdnem összetörik töle, a másikat alaposan le kell szidni, hogy észrevegye magát, van, melyik sok dajkálást, ölbevételt igényel, meg van, aki menet közben megsímitja a kezem és ez elég neki testi kontaktusként.

A nagyobbat imádom. A kisebb meg csak úgy “csapódik”.

A nagyobbra vagyok büszke, pedig a kisebb az ügyesebb, jobb tanuló. A nagyobbról van több kép kitéve a lakásban.

Én mindkettőt nagyon szeretem, de az egyikük egy ilyen kis hízelgő, ölelgető fajta (ráadásul a fiam), a másikuk egy kis vadóc, akinél sokkal nehezebb eltalálni, hogy éppen pont mikor és hogy közeledjek. Így a lányomat egyrészt nehezebb nevelni, másrészt picit viszonzatlannak vagy reménytelennek érzem a szeretemet iránta, és néha félek hogy ő is így érzi. Masrészt azért őt valahogy hevesebben szeretem, a haragom, a büszkeségem, a meghatódásom, a vágyam, hogy értsük egymást, minden nagyobb kitéresű.

A kisfiam meg olyan konstans kellemes gyengédséget kelt bennem.

Igaz még kicsik, de vhogy baba koruktól ez jellemző.