Gyerekek miatt együttmaradni?

Nekem ez menthetőnek hangzik, főleg ha nyitottak vagytok rá. Szerintem is párterápia, ahol egy külső szemlélő máshogy látja át a dolgokat. Ha nekem ilyen lett volna a kapcsolatom, tuti mindent megteszek, hogy megmentsem. De engem például már nem szeretett a férjem, és a szemembe mondta, hogy sose leszek neki az első, és sose leszek annyira fontos. Ott egy kicsit meghaltam belül, és elváltunk.

De nekem úgy tűnik, hogy csak meg kell tanulnotok kommunikálni, és megérteni a másikat, és ez szerintem tanulható.

Kívánom a legjobbakat!

Nekem mondjuk pont olyan érzésem van, hogy lehet, hogy jót tenne most szétválni, a férjeddel venni két lakást valahogy nagyon közel egymáshoz és megtartani a jó viszonyt, mielőtt elmérgesedik, és közösen felnevelni a gyerekeket.

Láttam rá jól működő példát. "Apu" két panellal arrébb lakott, mint "anyu" és a lányuknak mindkét helyen volt szobája. Ha az egyik szülő elugrott pl. fogorvoshoz, akkor felhívta a másikat, hogy most indul át a gyerek - meg mi a barátnők XD - és átsétáltunk a másik lakásba és ott játszottunk tovább. Szóval igaziból teljesen jól megoldható volt az egész életvitelük, csak talán kicsit drágább, mert két lakást kellett fenntartani.

Nekem a már exférjem nem akart semmi ilyesmire eljárni, mert hogy az ő büszkesége, meg amit ketten nem tudunk megbeszélni, az úgyis kuka, meg az különben is csak átverés. Előbb elköltöltözött, hogy tudjon pihenni, mert otthon azt nem lehet, és csak a gyerekekhez meg szexelni és enni járt haza. Aztán csak visszarimánkodtam, udvaroltam, komolyan leültünk, beszéltünk, kit mi zavar. Engem, hogy ő sokat túlórázik, ő kérte, nekem ne járjon át anyám akkor se, ha ő nincs itthon (gyereket vitte különórára, amíg munkaidőm volt), s legyen több szex, s kb. vállaljak át mindent, mert neki túl stresszes az élete, fáradt, én meg úgyis home office, mázlista vagyok. Úgy örültem, hogy megoldottuk, igyekeztem hát teljesíteni az ágyban, anyám nem jött, de ő akkor se járt hamarabb haza, nem keresett új munkát, mert ezt meg azt ígérték, még bírjuk ki. Ez volt fél év.

Aztán véletlenül kiderült, hogy a sok túlórában megcsal. Akkor meg én raktam ki. Akkor sírt, esküdözött, mondtam jó, akkor most terápia, meglátjuk. De végül csak egyedül mentem párszor, mert épp nem ért rá munka miatt este. És el is tűnt szépen, akkor a vírus miatt, fél évig felénk se nézett nagyon, telefont néha egy hétig se vette fel, szóval csak bőgtem, közös számla az én fizummal is az ő nevén... Aztán kiderült, összeköltöztek, s aztán az is, a néni már akkor megvolt, mikor először elment, s még bőszen velem járt templomba... Na akkor lezártam. Aztán lett egy udvarlóm... (akivel tudtam, jé, beszélgetni). Amikor komolyodott, elmondtam, ne a gyerekektől tudja meg. Na onnantól kitört a botrány, s ment akkor majd egy évig, hogy de ő engem szeret, akkor is, ha gonosz vagyok, hogy elvettem a gyerekeit, akiket bármikor láthat, de lemondott róluk a kedvemért, meg a saját örökölt lakásomat, s otthagyja a nénit, ha visszafogadom. Ahányszor jött, csapkodta az ajtót, kiabált, hívogatott engem, ha leraktam egy óra után, akkor a gyerekeket hívta, szóval teljes brazil szappanopera. Aztán csak elváltunk közben. Na hamarabb kellett volna. Egyébként mostanában nagyon jó apa kéthetente és végre szép lassan nyugi lesz talán. De ha folytatjuk, hiába a nagy kémia meg a sok emlék, ebbe a bántalmazó, nárcisztikus érzelmi hullámvasútba tuti beleőrülök meg a gyerekek is. Szerintem vagy talán valami kapuzárásos izé miatt hülyült meg vagy ennyire félreismertem 20 év alatt, mert becsszó, nem ilyen volt. Szóval ilyen volt nálunk az, ha van nagy szenvedély, de nincs empatikus kommunikáció.

Nem, csak nem tudtam, hogy hívjam anno a gyerekeknek, aztán így maradt meg fejemben :) Kb. mind egyidősek vagyunk, sőt ott is van gyerek. Megcsalást soha nem feltételeztem róla, de most már fogalmam sincs, mi lehetett, emiatt a bizalomvesztés miatt is váltam el tőle.

De nem akartam ilyen hosszan offolni, elnézést :) mert nem ide tartozik, csak kikívánkozott. Csak eredetileg tényleg ennyi volt a gond, hogy a kémia az működött, szőnyeg alá tudtuk söpörni vele a konfliktusokat jó pár évig, de mindig elbeszéltünk egymás mellett és sokszor bántottuk egymást, nagyon más mintákat is hoztunk. Neki meg pszichológus kellett volna szerintem, amihez én meg kevés voltam, ő meg nem volt hajlandó se külön, se együtt, úgyhogy maradt, hogy egyre messzebbre menekült. Ez pont egy olyan szakasz volt pedig, amikor már végre kicsit önállóbbak lettek a gyerekek, aludtak éjszaka, és igazán ráértünk volna egymásra. Úgyhogy nagy kudarc volt, nehéz volt feldolgozni.