Miért jobb egyedülálló anyának lenni, mint egy rossz kapcsolatban gyereket nevelni?

Mert amíg én rossz kapcsolatban éltem, naponta többször elsírtam magam miatta. Magam alatt voltam, kikészített a bizonytalanság. Még ha éppen minden jó volt, és mondjuk étterembe mentünk, kirándultunk, programoztunk, akkor is azon gondolkoztam, hogy ez vajon meddig fog tartani, mikor jön megint az, hogy nem válaszol a hívásaimra/üzeneteimre, mikor nem fog hazajönni szó nélkül, vagy mikor köt bele mindenbe, amit csinálok.

Volt olyan, hogy anyukámék elvitték a lányomat, hogy pihenjek kicsit és én egész nap a hálószobánkban, a takaró alatt zokogtam...

Nem voltam boldog, ez a gyerekre is kihatott.

Most igaz, hogy nem vagyok már férjnél, de sokkal jobbak a mindennapjaink. Így is vannak nehézségek, de már teljesen máshogy állok hozzájuk, a magammal való viszonyom is változott, visszatért az önbizalmam. Tudok őszintén nevetni, boldog lenni.

Anyósom élete legnagyobb teljesítményének azt tartja, hogy 25 evig kitartott az alkoholista verekedő férje mellett, csak hogy a gyerekeinek apja legyen. Ezerszer elmondja hogy ő mennyit tűrt, hogy a két fia ne csonka családban legyen.

A két fia - férjem és sogorom- meg érdekes módon azt mondja, hogy életünk egyik legszebb napja volt amikor apuka végre elment otthonról válás után.

Gyerek szemszögből sem mindegy ám, hogy a szülők között milyen a viszony. Én nagyjából olyan kisiskolás, kb 7-8 éves koromtól kezdve azt vártam, mikor válnak már el a szüleim, mert otthon rettenetesen mérgező, rideg volt a légkör, pedig nem volt semmi fizikai agresszió otthon, de minden más igen. Annál minden jobb. Én egy borzasztó rossz, egészségtelen és káros párkapcsolati mintában nőttem fel és ez egyébként kamaszkoromban kihatott a párválasztásaimra is. Az segített, hogy 18 évesen elhúztam egyetemre Budapesten, 200 km-re otthonról, és idővel már csak 3-4 havonta jártam haza egy-egy hétvégére, vagy még annyit sem. Onnantól szabadultam ki a mérgező háló alól és láttam, hogy ez mennyivel másképp is tudna működni. Így volt esélyem nekem egy normális kapcsolatra, amiben nem vagyok elnyomva és megalázva.

Nekem így a saját tapasztalatom, gyerekként, azt sugallja, hogy nem csak azokból a kapcsolatokból érdemes kilépni, ahol tényleges fizikai bántalmazás van, mert a gyerek mindent lát, mindent érez, és nagyon meg tudja határozni a későbbi életét. A gyereknek meg minden, csak nem az az érdeke, hogy ugyanabba a szar helyzetbe kerüljön, amiben az anyja benne rekedt.

Látja a gyerek, hogy valami nincs rendben. Érzi az állandó feszültséget. Nem jó neki sem.

Férjem mesélt erről sokat. Anyósom, és apósom benne maradt a rossz kapcsolatban sokáig (sok veszekedés volt, aztán megcsalás is történt). Amikor végül külön költöztek, nem csak külön szobába, hanem másik városba, férjem és sógorom szerint az volt a legjobb dolog, ami történt velük. Végre megszűnt a feszültség körülöttük, mindenki nyugodtan élt tovább.