Hogyan tervezed a gyerekeidet segíteni elindulni az életben, ha majd felnőnek?

Na hát én meg nem egy olyat ismerek, aki 30 évesen is pancsol a langyos vízben, hol dolgozik, hol nem. Ettől függetlenül ott van az autó a popója alatt és hamarosan beköltözik, vagy valaki már benne is él a felújított 40 millió körüli lakáskájába, amit a szülők raktak neki össze. Soha nem lesz az ilyen sikeres ember, csak amíg otthonról pénzelik.

Van ilyen is és olyan is. Sok múlik a szülőn és azon, hogy a gyerek mit látott, illetve mire számít. Én ezért mondom azt, hogy semmi olyanba nem vagyok hajlandó gyűjteni, ami a gyerekemnek 18 éves korában alanyi jogon járni fog. Majd ha én úgy érzem, hogy már elég érett hozzá, tudja kezelni és értékeli, akkor kap. Azt a helyzet hozza majd, hogy mit és milyen mértékben.

Ha úgy látom, hogy egy "semmirekellő" alak lett belőle, akkor nyilván megpróbálnám szülőként még abba az irányba terelgetni, hogy igen is dolgozzon meg a javaiért és nem pénzelném amíg azt nem látom, hogy már tudja értékelni.

Szerintem hadd legyen egy szülő döntése, hogy ki mikor milyen mértékben támogatja a gyerekeit. Nem lesz ettől jó, vagy rossz szülő valaki.

Mi pl. nem kaptunk semmit, csak baromi erős alapokat a tesómmal. Mindketten mérnökök lettünk, egyetem alatt semmire nem volt gondunk, csak tanulnunk kellett és félretenni az ösztöndíjainkat. Megcsináltatták velünk a nyelvvizsgákat, a jogsit, stb. Majd egy bőrönddel és az addig összespórolt pénzünkkel szélnek lettünk eresztve. Mindketten sikeres, normális emberek lettünk és összespóroltunk mindenre, amire kellett. Akkor az én szüleim rossz emberek lennének? Az ő döntésük volt és én azt mondom jól döntöttek. Hálás vagyok nekik és büszke magamra.

Sokféle jó példa létezik, én csak azt mondom, hogy JÓ példát kövessünk, ne alanyi jogon toljuk tele a gyereket agyatlanul pénzzel.

"Ez kb. olyan hozzáállás, hogy te sem kaptál, akkor szenvedjen ő is."

Nekem is ez jön le azokból a hozzászólásokból, akik megmagyarázzák, hogy miért rossz, ha valaki lakást kap.

Én is kaptam egy panellakást, sőt egy autót is, ami hatalmas segítség volt az életkezdésben. 6 évig éltem a lakásban, ami alatt végig dolgoztam, valamint dolgozok a mai napig. Majd később a férjemmel eladtuk és vettünk egy kertes házat, amihez így már csak egy kicsi hitel kellett, amibe nem fulunk bele, mert beleforgattuk a lakás árát. A kertes házban rengeteg dolgot a saját kezünkkel csináltunk meg ketten, padlót raktunk le, kifestettük a teljes házat stb., mindenzt én is nőként, egyáltalán nem lettem olyan, aki várja a sült galambot és nem hajlandó megmozdulni és küzdeni semmiért. A mai napig szoktuk beszélni a férjemmel, hogy milyen nagy segítség volt ez az alap, amit kaptam, és igenis értékeljük, mert tudjuk, hogy mennyire nagy dolog.

Én nem értek egyet ebben. Attól, hogy valaki nem támogatja nagyobb összeggel a gyerekét az indulásban, annak nem biztos, hogy az az indíttatása, hogy "én sem kaptam, oldja meg ő is". Vagyis dögöljön meg a szomszéd tehene is.

Miért önző dolog, ha mondjuk a szülő a gyerekek stabil alapjainak megteremtése után, a kirepülésüket követően már magára és az esetleg tizenéve tologatott saját álmaira is gondol, nem csak a gyereke jövőjére? Vagy ha ez önző, akkor miért ne lehetne a szülő 24-5 év után legalább egy picit önző ilyen tekintetben?

Az én szüleim a mi kirepülésünkkel tudtak elkezdeni komolyabban gyűjtögetni a ház felújítására, meg is valósították. Nyugdíj célra nagyobb léptékben megtakarítani, elutaznak már külföldre is minden évben, stb. Mondhatnám, hogy segíthették volna ezzel az összeggel a mi lakásvásárlásunkat, de most őszintén... Miért mondanám? Mi már megoldjuk az életünket és hálás vagyok, hogy ehhez jó alapokat kaptam tőlük. Ennyi.

Nincs azzal sem baj, ha valaki támogatja lakással, autóval a gyerekét, csak ne az legyen már az alap, hogy ez az elvárható normális forma jó körülmények között élő szülőktől könyörgöm. Az a szülő had ítélje meg a helyzetet belátása szerint.