Hogy tudnám magam megnyugtatni, hogy szeret a kisfiam?

Mindez azért van, mert te vagy vele egész nap, te megszokott személy vagy, míg apa, vagy más rokon nincs ott állandóan, ők különlegességnek számítanak. De te vagy a biztos pont. Ez olyan, mint hogy amikor nap mint nap hazatérünk a lakásunkba, abban nincs semmi, mindennapi dolog, de ha egy hosszú útról jövünk haza, akkor nagyon tudunk örülni a megszokott lakásunknak, csak annyira megszoktuk, hogy nem jut eszünkbe nap mint nap örülni neki.

Pl. ha mással van a kisfiad, és amikor érte mész, akkor sem örül neked? Vagy ha beteg, baja van, fáj valamije, akkor sem bújik?

Az hogy mi ott vagyunk a nap 24 órájában, olyan természetes nekik, mint az hogy reggel felkel a nap. És pont ennyire megszokott is :) A többiek, akiket ritkábban látnak, változatosságot jelentenek az életükben, így látszólag nagyobb érdeklődésre tartanak számot. De akihez akkor fordulnak ha biztonságra, bátorításra van szükségük, mindig is mi leszünk - legalábbis az első 12 évben :).

Másrészt viszont mi vagyunk a ténykedésük első számú korlátozói, akik nem engednek meg bizonyos dolgokat (pl. a bútorok összefirkálását), illetve akik olyan dolgokat akarnak, amiket ők éppen nem (pl. peluscsere :D). Szóval mi vagyunk az a személy, akivel nap mint nap meg kell küzdeniük, akivel "érdekellentéteik" vannak :D. Így én megértem, hogy másként szereti pl. a mamát, akinek csak annyi a dolga hogy szeresse, nem kell nevelnie, korlátokat szabnia. Szerintem egyébként ez mindig is ilyen kettős érzelem lesz, hiszen később kamaszkorban éppen ellenünk fognak majd lázadni ezerrel, felnőtt korban pedig száz dologra mondják majd azt, hogy nem fogják úgy csinálni mint mi, a szülei, hiába akartuk a legjobbat. De ettől még szeretni fognak minket, nagyon remélem!