Miért nem vállalnátok gyereket?

Mindig is rettegtem a terhesség és a szülés gondolatától. (Sokszor hallgattam, hogy az én születésem milyen traumatikus volt anyámnak, ez nyilván nem segített.) Kontrolláló, túlféltő, manipuláló családban nőttem fel, és attól tartok,

végs soron én is ugyanezt a mintát örökíteném tovább. Nagyon nem akarnám, hogy olyan gyerekkora legyen valakinek, mint ami nekem volt, de nem hiszem, hogy jobban tudnám csinálni, mint a szüleim, nincs is indíttatásom próbálkozni. Mikor kiderült, hogy egy súlyos betegség miatt nem lehet gyerekem, megkönnyebbültem. 25/N

Sosem vágytam gyerekre, szerintem belőlem hiányzik ez az ösztön, vagy nem tudom. Belőlem a gyerekek látványa se vált ki igazán semmit, pl. egy kisbabától mindenki teljesen odáig van, meg hogy milyen cuki stb. Nekem totál semleges. Ez a része az, amiről nem én döntök tudatosan.

De már tudatosan sem szeretnék, ha még meg is jönne a kedvem. Többféle mentális gondom is van, ezeknek egy részét örököltem apai ágon, a másik részét pedig a borzalmas gyerekkoromnak köszönhetem. Ha lenne gyerekem, teljesen másképp csinálnék mindent, mint a szüleim, hogy még véletlenül se éljen át olyan dolgokat, amiket én. A genetikát viszont nem tudom befolyásolni.

Aztán idén nyáron egyik napról a másikra elment a hallásom, kiderült, hogy sclerosis multiplexes vagyok. Ez egy elég ritka autoimmun betegség, a szervezetem a központi idegrendszerem támadja. Ezt a betegséget lehet örökölni. Ezeken kívül vannak más egészségügyi gondjaim (cukorbetegség amit szintén örököltem, hormonális gondok).

Nem tudnám elviselni, hogy egy másik ember is ennyit szenvedjen ("miattam"), inkább egyáltalán nem szeretnék.

Alapból nem vagyok oda a gyerekekért. Ha jön valaki kutyával és babával, akkor a babát leszarom, a kutyát pedig nem győzöm simogatni. Lehet másmilyen lennék, ha nem lett volna ennyire rám erőszakolva a dolog. 20 éves korom óta hallgatom, hogy lassan illő lenne férjhez menni és szülni. Tenyészállat vagyok én, hogy kötelező szaporodnom ?! 10 éves korom körül az egyik tesóm egyedülálló szülő lett és évekig nálunk laktak. Állandóan rajtam lógott a gyerek, se pihenni, se tanulni nem tudtam rendesen. Ha kizártam a szobámból, mert magányra vágytam, akkor toporzékolva hisztizett. Sehova nem mehettem, mert rá kellett vigyáznom. Tönkretette a játékaimat, könyveimet, amire én tudtam kisgyerekként vigyázni. Másik tesómnak 2 gyereke van kis korkülönbséggel. Még most, tizenévesen is egész nap marják egymást. Ha nálunk töltenek pár napot, a hajamat tépem tőlük.

Még ha véletlen kedvet is kapnék szülni, biztos nem ilyen szegény, primitív országba tenném, ahol az egészségügy, oktatás és a fizetések is a béka feneke alatt vannak.

A menyasszonyom rengeteg lelki traumát élt át a szülei miatt, nagyon önbizalomhiányos nem hiszi hogy menne neki az anyaság.

Ő ezért van ezen az állásponton.

Párom azt hiszi, a gyerek olyan mint a filmekben. Neha egy egy séta, világot nézni, beszélgetni. És egy kényelmes pasi.

Nem tudja, hogy kőkemény izzaszto melo és 0-24, nincs magánélet se, a klasszikus nyaralás sem ahol csak elnyulsz es fel se kell kelned, egy nyugodt éjszaka sem, és nem két perc egy gyerek, hogy megeteted, megsimogatod a buksiját és félre lehet tenni. 1 év is 12 hosszu hónapbol áll, mire járni kezd csak.

Annyira szeretne babát/gyereket de nem tudom amikor rájön arra valojaban mi is az, kitartana e