Hogy lehet azt elfogadni, hogy nem olyan a gyerek, mint a többi és nem lelsz a gyermekedben egy csepp örömöt sem?

Két gyermekem van 8-5 éves fiúk. A nagyobb autista, nem beszél, szavakat sem mond. Mindenre ami új, idegen, hely,érzés düh rohamai vannak, csap üt rúg harap. Nem képes egyedül enni, nem szoba tiszta. Inni sem tud magától. 6 évi próbálkoztunk, de nem tudtuk ellátni itthon. A kicsi szenvedte meg, mert a nagy nem fogadta el, sokszor ütötte a hasam, a babát is.

Egy pesti magán otthonban van, havonta látogatjuk. De a tesót nem vihetjük be, mert agresszív lesz. Engem felismer, de az apját nem.

Borzalmas anyának érzem magam, de így nem megy tönkre az életünk.

Mi a férjemmel már 10 évvel ezelőtt megbeszéltük, hogy ha értelmileg ekkora baj lesz a gyerekünkkel, akkor intézetbe adjuk.

Nincs mindenkinek akkora lelki ereje, hogy az egész életét feltegye egy gyerekre, aki ekkora gondoskodásra szorul élete végéig (pl. ha szűrésen kiderül valami, eleve nem tartjuk meg).

Vállalatunk második gyereket. Le merem írni: abszolút önző módon azért, mert úgy gondoltam, hogy "nekem is jár egy ép gyerek". Benne volt a pakliban, hogy a második se lesz az, de kellett.

És bejött: a kisfiam az ép eszem örzője. Részben neki köszönhető, hogy még (nem mindig) de bírom a nagyobbal járó terheket.

5 éves (majdnem 6), értelmileg enyhén érintett, de pont annyira igen, hogy lehetetlennek tűnik a felzárkóztatás. Folyamatosan hordjuk mindenhova, küzdünk (igaz fogy az erő).

Szerencsére a testvér téma nála jól sült el, sokat fejlődött szociálisan a testvére társaságában, a kicsi is szereti (2). Határozottan jó testvérek, a 3,5 év korkülönbség ellenére nagyon gyorsan összenőttek. Nyilván azért, mert a nagylány csak testileg majdnem 6 éves, mentálisan sokkal kisebb a korkülönbség.

Nem mondom hogy könnyű, de a kicsi miatt nem élünk annyira elszigetelten mint előtte, nem érezzük annyira kirekesztve magunkat, tudunk boldogok is lenni.

Arra mondjuk kíváncsi leszek, hogy mi lesz, ha a kicsi beéri értelmileg a nagyot.

"Szerintem messze nem a legrosszabb az autista [...] Egy értelmi fogyatékos gyerek sokkal rosszabb helyzetnek tűnik, fejleszteni se lehet ha olyan a probléma."

Ezzel az a probléma, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Az autistáknak csak nagyon kis hányada rendelkezik normál IQ-val, még kevesebb magas IQ-val. Ezt nagyon elcseszte a média.

[link]

Az nagyon nem oké a családod részéről, hogy megköveznének, ha őszintén beszélnél az érzéseidről. Normális családban lehet erről beszélni, és nem kell rózsaszín ködöt hazudni. Normális, egészséges család megérti, hogy mit jelent az autizmus, megérti, hogy mit lehet egy ilyen gyerekkel és mit nem. Itt nem csak a beteg gyerek a teher neked, hanem a családod kóros hozzáállása is. Remélem, azért a férjeddel tudtok őszintén beszélni, ez nagyon fontos lenne.

Mióta van meg a diagnózis? Mert ha nemrég, akkor könnyen lehet, hogy idővel nem fogod ilyen súlyosnak látni a helyzetet. Amikor valami rossz hír jön, az ember hajlamos még súlyosabbnak ítélni a dolgokat, mint amilyenek valójában. De idővel kiderül, hogy annyira azért nem rossz a helyzet. Keresd kitartóan a fejlesztési lehetőségeket, jó integráló óvodát, iskolát, más autista gyerekek szüleinek a tapasztalatát. Ez nagyon sokat számít.