Hogy szokattátok rá a gyereket a köszönésre?

#10-es igazad van, hasznos tanácsot adtál, ezt is érdemes megfontolni, talán tényleg az a legjobb, ha egyáltalán nem téma. Persze nyilván gyerekfüggő is.

Én abban az esetben gondoltam a dicséretet hasznosnak, ha a gyerek már valahogy kifejezte, hogy őt is zavarja a helyzet és megbeszélték a szülővel, hogy valahogy megpróbálják együtt megoldani. Ilyenkor magát a próbálkozást díjazni lehet, hogy látom, hogy próbálkozol, jól csinálod, így tovább stb. Persze lehet, hogy ez már túlságosan felfújja az egész ügyet, nem minden gyerek ilyen kis analitikus :D Mindenki magából indul ki, én is. (Hetes voltam)

Szólj rá, hogy "köszönj szépen". Valószínű hogy félénk, nem biztos benne mit kell mondani. Beszéljétek át, kinek mit szokás köszönni.

Én is utáltam köszönni gyerekként, de főleg akkor ha nehéz volt eldönteni hogy mit mondjak. Pl csókolom vagy szia egy fiatal felnőttnek.

Emlékszem a nagymamám mindig rám szólt ha nem köszöntem akivel találkoztunk Pl szomszédnak,így meg tanultam hogy illik köszöni mindenkinek.

Gyerekeim hiába szóltam mindig nem csinálták kivéve anyukám és néhány barátunkat nekik gond nélkül köszöntek

Illetve,iskolában is köszöntek tanároknak mindig igaz ott a nap végén együtt köszönt el az egész osztály .

Viszont maguktól 2 nagyobb fiam továbbra sem köszön senkinek.

Szerintem sem kell dicsérni, az is kínos neki. Én is emlékszem, hogy tudtam, hogy a köszönés, tehát maga az, hogy kinyögjek egy szót, nem nagy dolog, de iszonyúan zavarban voltam attól, hogy rám figyelnek, ha rosszul köszönök, rám szólnak vagy kinevetnek ("hangosan!", "hahaha, csókolom? Hát én a franctudjaki néni vagyok, nekem azt mondd, hogy szia!"), köszönés után csomó mindenkinek késztetése van rá, hogy hülye kérdéseket gügyögjön nekem. Persze ha nem köszöntem, akkor is én voltam a téma. Utáltam a köszönést, mert valahogy mindig nagy ügy lett belőle, amiben én voltam a rossz, a buta, vagy a vicces (nem akartam vicces lenni). Én is csak szerettem volna láthatatlanná válni.

Mivel sokszor tényleg az volt a baj, hogy nem tudtam, adott személynek mit kell köszönni, az segített volna, ha anyám nem azt mondja, "köszönjél", hanem csak halkan odamondja nekem azt a köszönést, amit elvár, és csak el kell ismételnem utána.

Az is jó lett volna, ha átkeretezik a dolgot: a köszönés nem rólam szól (hogy jó, okos és illedelmes vagyok-e), hanem arról a személyről, akinek köszönnöm kell. Őérte kell köszönnöm, mert ha nem köszönök neki, az rosszul esik neki, és rosszul érzi magát tőle. Mint ahogy én is rosszul érezném magam, ha nekem nem köszönne mondjuk az óvónéni, mert azt hinném, egyáltalán nem érdeklem, vagy utál.

A lényeg, hogy a gyerek folyamatosan emlékeztetve legyen rá, hogy a köszönés szükséges dolog, de úgy, hogy minél kevesebb kellemetlen élmény, rossz érzés kapcsolódjon neki hozzá. Rászokik, kinövi.