Nem tudom felgoldozni az 6 évvel ezelőtti koraszülést, mit tehetnék?

Keresned kellene egy másik pszichológust. Elhiszem, hogy rossz érzés, de 2 egészséges gyereket nevelsz, ami nagyban segítenie kellene, hogy előre és ne hátrafelé nézz. Nem lehet, hogy nem is az akkori helyzet visel meg, hanem a jelenben vannak problémáid akár a férjeddel?

Hát figyelj, azért itt valami nagyon nincsen rendben, ha 6 év után is így állsz hozzá. Más is jár így, nem te vagy az egyetlen, micsoda SZERENCSE, hogy nem lett baja a gyermekednek, sem neked. Akkor újra fel kell keresni egy szakembert, mert nem tartom egészséges hozzáállásnak, ha a testvéred terhességéről az jut eszedbe, hogy anno neked milyen rossz volt. Nem minden terhesség probléma mentes. Egyébként pedig ezt, amit leírtál, mondd annak, akinek fogyatékos gyermeke született. Vagy csak egyszerűen menj el pár napos önkéntes munkát végezni egy halmozottan sérülteknek fenntartott intézménybe. Mindjárt másként fogod látni a világot, mindjárt a világ legszerencsésebb emberének fogod érezni magad, amiért nem az lett a vége. Én dolgoztam ilyen helyen, hidd el, minden csak jobb lehet annál, minthogy olyan gyereked születik, aki egész nap kikötözve fekszik, mert különben kárt tesz magában, etetni kell, pelenkázni kell még 16 évesen is, beszélni nem tud, folyik a nyála, az egész család élete köré van berendezkedve, a szülők meg vakaróznak, hogy vajon meddig él még a gyermekük, mert ha ők már nem lesznek, akkor ki fog gondoskodni róla? Mindenki azzal járna a legjobban, ha szegény ártatlan idő előtt elmenne, de ez nem mindig működik így. Tudom, aljadék vagyok, amiért ilyesmit le mertem írni, én csak beleképzeltem magam azon szülők helyzetébe, akik évek óta így élnek, míg én csak naponta néhány órát töltöttem el velük. Borzasztó!

Meddig jártál pszichológushoz és konkrétan milyen technikával dolgoztatok?

Nálunk én kerültem vissza az intenzívre pár hétre. Utána meg még másfél év volt, mire rendbe jöttem és kettesben mertem maradni a gyerekemmel. Hát nagyon selejtesnek éreztem magam, aki megbukott és nem jó semmire. Nekem is sorban szültek a barátnőim, ami olyan volt, mintha ők valamit jobban csináltak volna, ügyesebbek, okosabbak nálam, én meg biztos elrontottam és nem vagyok ott annak, akinek szüksége lenne rám. Úgyhogy átérzem ezt a részt. Ugyanakkor én végig nagyon hálás voltam a gyerekért, hogy ő mégis rendben van és azt éreztem, ha meghalok, hát ezért legalább megérte, ki kívánhatna szebb indokot. Erre mégis meggyógyultam, bár azt mondták, nem fogok :) Nagyon sokat segített, hogy naplót írtam arról az időszakról. Aztán lett kistestvér is (előtte vagy 30 orvost végigkérdeztem, jó ötlet-e), akinél végig rettegtem, de nagyjából minden rendben ment. (Ennyit a "bevonzásról", amivel hibáztatni szokták a szerencsétleneket, hogy velük miért nem történhet meg...) Visszatekintve nagyon nehéz volt ugyan, de talán ez kellett ahhoz, hogy felnőjek, hogy ne akarjak mindent irányítani és toporzékolni felette, ha nem sikerül. Egyébként én is arra gyanakodnék, hogy a párod akkor nem támogatott vagy van valami más is a mélyben, mondjuk ha a gyerek éned féltékeny a nővéredre bármiért, ami miatt két egészséges gyerek dacára, még mindig a múltat akarod megváltoztatni. Kicsit pedig meg kéne fordítanod, és azt mondani, hogy háhá, te sokkal hősiesebb vagy, mert ezek dacára is végigcsináltad - és megveregetni a válladat. :) És ha a pszichomókussal nem ment, ajánlom én is, hogy valamiben éld ki magad, legyen az művészet, sport, ami más, kevésbé tudatos kapukat nyit meg és le tudod vezetni a feszültséget.