Tudnátok írni vicces, gyerekkori történeteket bárkiről?

Én nem tudok, de várom a történeteket.

Általános suliba mentünk az osztállyal strandra és a szekrényekhez van ilyen kar óra amivel nyitni és zárni lehet őket. És mivel elég sok szekrény volt nem találtam az enyémet és be raktam a ruháimat egy nyitott szekrénybe és nem jegyeztem meg a számát. Aztán mikor mentünk vissza nem találtam a szekrényt és mikor már mindenki a buszon volt én még bent szaladgáltam fürdőruhába és kb az egész ott dolgozó csapat az én ruháimat kereste. Majd jött egy fiú aki pont azt a szekrényt kapta meg és megtalálta :D Felszálltam a buszra és mindenki csúnyán nézett rám :D Kb ez 3. osztályba volt.

Suliba télen felöntötték a focipályát vízzel, azon lehetett csúszkálni.Én ilyenbe mindig nagyon pocsékul teljesítettem ,ahogy jégre mentem elestem. A fejemet ütöttem be.A tanár bevitt a tanáriba és egyik szekrényből elővett egy bacom nagy kést és elindult felém, erre én felpattantam a székről amire leültetett és NE vágja le a fejem felkiáltással kirohantam a tanáriból(amúgy csak rá akarta nyomni a kés élét ahol beütöttem, hogy ne legyen búbom:D)

Hát, én hajlamos voltam sokszor leégetni a szüleimet, persze nem szándékosan. Amikor először jártunk Budapesten, nekem nyilván minden új volt, mindenre rácsodálkoztam, és ennek elég feltűnően hangot is adtam. Felszálltunk a metróra, ami persze tömve volt, lépni nem lehetett, összenyomtak kb az emberek. Én meg elkezdtem mondogatni, hogy le akarok ülni. Ők erre persze magyarázták, hogy nincs hely, majd ha lesz leülök. Én erre az ötévesek logikájával kijelentettem, hogy márpedig le akarok ülni, mert hogy mondom el otthon hogy ültem a metrón, amikor nem is ültem, csak álltam. Hát, a fél metrókocsi röhögött. De lett eredménye: egy néni felállt, átadta a helyet, nehogymár ne tudjam elújságolni hogy ültem a metrón.