Hányásfóbiás anyuka vagyok. Hogyan küzdjem le?

Nem rossz a szembesítés pedig. Én eléggé tériszonyos voltam, aztán - mea culpa - a gyerek totyogóként csak felmászott olyan helyre a játszótéren, ahonnan nem tudott lejönni, hát fel kellett mennem érte, mert más nem csinálta meg helyettem. És le kellett hoznom úgy, hogy nem tudtam kapaszkodni se, mivel mindkét kezét kellett fognom. Akkor "kinőttem". Azaz persze nem vágyom rá :), de tudom, hogy meg tudom csinálni, képes vagyok túlélni.

"A bátorság nem a félelem hiánya." Ez meg az engem mindig megvigasztaló nagy bölcsesség. :)

A fóbiák meg abból fakadnak, hogy "mi lesz ha...". Mondd ki, hogy 1. mi lesz? mi a legrosszabb? (Ha átélted, már tudod.) 2. hogy ezen teljesen feleslegesen agyalsz, mert nem tudod befolyásolni, hogy beüt-e vagy sem, viszont elvesz tőled egy csomó időt, energiát, amit nem szorongva kellene töltened. Nem csodamódszer, de idővel sokat segít, mert amit elképzelünk, az mindig félelmetesebb, mint ha kimondod, lerajzolod... stb.

Ha meg tényleg ki akarsz gyógyulni, nem tartogatni tovább, akkor rá kell szánni az időt és pénzt és energiát és pszichológus. Biztos van oka annak - általában valami gyerekkori - , hogy te pont ettől félsz, ezt te pont "választottad". Nem szégyen, mindenkinek van valami izéje, több is, amivel járhatna.

Én se bírom ezt, mondjuk nekem nincs is gyerekem és nem is akarok.

Voltam pszichológusnál, többnél is, mert 16 éves korom óta ez van, nem sokat ér sajnos. Persze, terápia, meg minden, de igazából akkor vagyok rendben, ha lefoglalom magam mással. Ezért csinálok egy csomó mindent, hogy ne jusson ilyesmi az eszembe. De van, hogy a párom rosszul van, na akkor napokig visszaesek és rettegek én is. Az ilyen szituációkat nyilván nem lehet kikerülni.

Nem vagy rossz anya, nyilván a férjed tudja ezt és segít ekkor, hogy ne neked kelljen a gyerekkel lenni.