Mit tegyek, ha összezavarták a fejem, bűntudatot ébresztettek bennem és nem tudom mit tegyek?

Megértem, hogy most fontos és nehéz döntés előtt állsz. .

Van egy élő gyermeked, és egy másik a szíved alatt akiről egy vizsgálaton azt mondták, hogy beteg lehet. Zaklatott vagy. Váratlanul ért ez a probléma. Sürget az idő. Dönteni kell. Próbálj lehiggadni! Tudom, nehéz.

Amiket megfontolnék:

Biztos-e a megítélés, valóban beteg? Hol tudnám még megnézetni, a döntés előtt?

Egyedül kell döntenem? Van támaszom? Miben tudna segíteni? A gyermek apja mit gondol, mit szeretne, hogyan áll hozzá?

Van-e olyan lehetőség a megtartására ami elfogadhatóvá teszi számomra a megtartását? Milyen körülmények esetén merném vállalni?

Kihez, vagy milyen szervezethez fordulhatnék segítségért? (Van valamilyen csoport ahol ilyen down-os szülők vannak)

Ha nem vállalom, akkor békességem van-e? Mert az elvetetés után, már nincs esély a változtatásra.

Olyan döntést hozz, amiben a szívednek békessége van, amivel együtt tudsz élni! Mert ez egy olyan komoly próbatétel, olyan nehéz döntéshelyzet az életedben amire emlékezni fogsz.

Nekem nem down-szindrómás a testvérem, de súlyosan értelmi fogyatékos. Pelenkázni kell őt, etetni, itatni, fürdetni. Így leírom én, mint testvér, hogy hogyan éltem ezt meg.

Én vagyok az idősebb, 5 év van közöttünk, én lány vagyok ő fiú.

Amikor anyám terhes volt, akkor már tudta, hogy beteg lesz a baba, de valahogy bízott benne, hogy mégse. Szülés után 3 hónappal jöhettek haza, olyan rosszak voltak az értékei, sokáig lélegeztető gépen volt. Anyámat 3 hónapig nem láttam, mert nem vittek be hozzá a kórházba, mivel nem akarták, hogy úgy lássam a testvéremet. Amikor hazajöttek, utána minden csütörtök este és délután arról szólt, hogy anyám felhívta az összes rokonunkat, barátainkat, hogy ki tud vállalni engem hétvégén ottalvással együtt. Egy ideig szívesen fogadtak, aztán egyre csak azt éreztem, hogy a legtöbb rokon csak sajnálatból vállal el. Ne tudjátok meg, hogy milyen rossz érzés volt. A hétköznapok se szóltak másról, mert a saját házamban is idegennek számítottam, a saját házamban is úgy kellett viselkedni, mint egy vendégnek. "Jaj, ne zajongj, mert Mátéka alszik!" Jaj, ne hallgass rádiót, mert Mátéka tévézik!" Jaj, ne játsz, mert Mátékának pihenni kell!" "Jaj, ne most fürödj, mert Mátéka felébred a vízcsobogásra!" Eleinte anyám ott volt az ünnepségeimen, aztán egyre többet hagyott ki a folyamatos vizsgálatok, kezelések és fejlesztések miatt.

Egyszer amikor anyám nem jött el anyáknapi ünnepségre, még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben. Mert úgy kellett mondania a verset mindenkinek, hogy az anyukája szemébe néz. Én meg lehajtottam a fejem és a föld felé néztem, mert anyám nem volt ott, nem tudtam kinek mondani a verset, emiatt az anyukák és a nagymamák nem értették a verset. Az osztályfőnököm az ünnepség után megszégyenített az osztály előtt, hogy elrontottam az anyák napját, mert nem hallotta senki a versem.

Megtanultam szépen csendben, nem sok gondot okozva lenni. Csak úgy voltam. Nem törődött velem senki. Magamba fordultam. Nem szerettem otthol lenni. Folytogatott a magány, a vendégesdi. Sose tehettem azt, amit szerettem volna, mert Mátéka beteg volt. Alig vártam, hogy elköltözzek.

18 lettem, el akartam költözni. Hogy milyen cirkuszt levágtak ott, te jóisten! Hát ha elköltözök, akkor hogy fogom tudni ápolni Mátékát? Hogy fogom tudni ellátni? Hogy fogok újra beletanulni, hogy kell Mátékát megetetni? Ott és akkor elmondtam, hogy én nem fogom ápolni, nem fogom magamhoz venni. Lekevertek nekem 3-4 pofont, megtéptek és kidobtak a ruháimmal együtt. Egy barátomhoz költöztem. Hivogattak, hogy beszéljük meg, meg nem úgy akarták, meg bocsássak meg nekik a fizikai bántalmazásért. Nem. Nem fogok. Ennek már 21 éve, azóta nem beszélünk. A gyerekemnek se engedem, hogy találkozzon velük.

És mi van most velem és a szüleimmel?

Miután én nem tartottam velük a kapcsolatot, apám elhagyta anyámat, mert állítólag csak miattam maradt abban a házasságban. Anyám mai napig neveli Mátékát, itatja, eteti, és a rokonoktól tudom, hogy anyám az öcsémet a mostani párja gyerekeire akarja sózni. Azt is elmondták, hogy engem hord el minden szr szemétnek, mert nem akarom nevelni az öcsémet. Én lelkileg nagyon rosszul vagyok, pszichológushoz járok, mert szeretetéhes vagyok, betegesen akarok kötődni mindenkihez, a lányomhoz. Tönkrement a házasságom és további párkapcsolataim is zátonyra futott, mert olyan szinten szeretethiányos vagyok, hogy egy másik fél nem bírja elviselni. Hozzáteszem: nem is csodálom.

Az ultrahang után nem küldtek kromoszóma vizsgálatra? Tudtommal csak az ad biztos diagnózist.

Nagyon fontos, hogy áll a kérdéshez a családod, különösen a baba édesapja. Nem kötelező lelki ronccsá válni egy Down-szindrómás gyermek mellett se a szülőnek, se a testvéreknek. Pont ahogy a később jelentkező súlyos betegségekben is van család, amelyik összeroppan, és van, amelyik összekovácsolódik. Van ahol az egészséges gyerekekre hárítják a terheket, és van, ahol kínosan ügyelnek rá, hogy ez ne hátráltassa semelyik testvér fejlődését.

Nem nekik kell felnevelni.

Könnyű p0fázni, osztani az észt. Nem ők szenvednek majd vele. Azt se tudják szerintem mivel jár egy ilyen gyerek.

Ha megtartod tönkreteszed az életeteket, az biztos. Bele fogtok rokkanni, nem bírjátok majd lelkileg. Ne baxxd el az életed!

#23, istenem, itt bőgök, ahogy olvasom a válaszod.

Komolyan idézni kéne minden ilyen kérdéshez.

Ez borzalmas lehet, és csak együttérzésemet tudom kifejezni, virtuálisan küldök neked egy ölelést!!!!

Szia! Leirom a történetem.

2019 Ben született egy fiam. 24 hetesen azt mondták szívbeteg.. Meg tartottam. Ha azt mondták volna hogy Downos elvetetem.. Nem tudjuk milyen downos lenne, jó vagy a rosszabbik. Hallgass a szívedre ❤️