El lehet fogadni azt, hogy ilyen okokból nem lesz gyerekem?

A férjem és az én családomban is halmozott a mentális betegségek előfordulása. Alkoholizmus, borderline, autizmus, öngyilkosság, depresszió, hogy csak a legfontosabbakat említsem. (Közeli hozzátartozókról van szó, nem passzióm visszavezetni 20. rangú rokonokig a bajokat.)

Én generalizált szorongással küzdök, emellett depressziós is voltam már, abból sikeresen kigyógyultam, jelenleg tünetmentes vagyok.

Mindig vágytam gyermekre, többre is, de nagyon sokat olvastam, és egyre tisztább lett a kép, hogy mennyi negatívummal jár. Amit sokan jól kezelnek, én viszont nem.

Türelmetlen vagyok, rettegek a változásoktól, semmilyen spontaneitást nem viselek el, fogalmam sincs, hogyan kell konfrontálódni, mert általában kerülöm az ilyen helyzeteket, emiatt viszont sokszor vagyok céltábla, nem védem meg magam. Így, ha eszembe jut mennyi ilyen élethelyzet találna meg egy gyerekkel, máris görcsbe rándul a gyomrom és elkezdek szorongani a puszta gondolatra.

Magamat se tenném ki ennek, de végképp nem lenne etikus gy gyerekkel szemben, mikor már előre látom az alkalmatlanságom.

Csak hát a vágy ott van. Mindig egy boldog családról álmodoztam, de félek, hogy a genetika ezt nem tenné lehetővé. Ha pedig olyan mázlista vagyok, hogy egy egészséges gyereket kapok az élettől, attól félek én rontanám el, mert minden önismereti, fejlesztési munkám ellenére, messze nem vagyok kiegyensúlyozott, és a termékenységem határáig nem is látom ezt elérhető célnak.

Az eszemmel tudom, hogy nem jó ötlet gyereket vállalnunk, de a szívem vágyik rá, és félek, hogy örökké boldogtalan leszek, vagy megbánom ezt a döntést. Ugyanakkor a gyereket is megbánhatom, ha a valóságban szembesülök az említett problémákkal, akkor pedig nem csak én sérülök, hanem már ő is.