Mi amitől szar anyának érzitek magatokat?

Én azért, mert néha hagyom tovább a tabletet nézni, mert úgy egyszerűbb, és nincs kedvem valami értelmesebbet csinálni (7 éves).

Időnként én is csak bambulni szeretnék, és nem programot kitalálni. Főleg, ha kint szar idő van.

Nincs konkrétum, egyetlen egy dolog van. Nem érzem hogy úgy és annyi mindent fel akartam/akarok adni érte, mint amennyit kell(ett). Emiatt nem ritkán boldogtalannak érzem magam és frusztrált vagyok, hogy nem is szeretem eléggé és más a két kezét összetenné egy ilyen szép, aranyos és egészséges gyerekért.

Kívülről nézve viszont nem tartom magam szar anyának, mert minden döntésemmel az ő érdekeit nézem, csak arra gondolok, bár ne így lenne néha.

En nem erzem magam sz@r anyanak, gondolom ez a korombol is fakad, 38eves vagyok, 30+ sok mindent elengedtem amin elotte stresszeltem.

Van amit rosszul csinalok es bocsanatot is szoktam kerni a gyerektol, de azt is tudatositom az egesz csaladban es foleg magamban hogy keptelen vagyok mindig minden fronton 100%ot teljesiteni, hol egyik hibadzik, hol masik. Ha tobbet vagyok a gyerekekkel, kevesebb ido jut a haztartasra es forditva. 8oras melom van, ott is meg kell felelni, de ha valamit elfelejtek, elrontok,akar gyerekneveles kapcsan mar (!) nem erzek mely buntudatot mint regen.

A gyerekeim nagyon szeretnek, sokszor mondjak h milyen jo h en vagyok az anyukajuk es ez nekem eleg visszajelzes. Masokhoz soha semmiben nem hasonlitottam magam, ebben sem.

Minden este bevillan az agyamba, hogy nem töltöttünk elég időt együtt, és 10 év múlva kamaszkorában ezeket hogy fogom bánni..

Úgy érzem elrohan a nap, egyre önállóbb, egyre értelmesebb, és csak heti pár alkalom mikor önfeledten tudunk játszani ,akkor is inkább szerepjátékok, mert nem szeretek játszani gyerekjátékokkal, és fojtogat ez miatt a bűntudat.

Nem szeretem a játszótereket sem, unatkozok rettentően és alig várom hogy eljöjjünk, míg a rokonunk minden nap több órát ott tölt, de ő meg kiabál folyton a gyerekkel, az sem jobb..

Nem tudom, alapvetően annyira ideális a kapcsolatunk, hogy ennél jobban nem szerethetnénk egymást már, de közbe meg úgy érzem a minőségi együtt töltött idő kevés, és ez minden este kísért engem.

Én is sokat telefonozok, és sokszor nincs kedvem játszani velük. A kicsivel ez nem is annyira baj, az a típus, aki rohadt jól elvan magában, a nagy viszont igényel, és néha marhára nincs kedvem 120x öltöztetni a babákat stb. Nem szeretek kint lenni, ezért nagyon nehezen veszem rá magam, hogy cél nélkül kimenjünk. Ez tavasszal megváltozik, akkor szívesen megyek, de ősszel és télen van, hogy 1-2 napig csak az oviba meg boltba megyünk, oda is kocsival 🙈

Mi van még... Sokszor vagyok türelmetlen, többnyire nem ordibálok szerencsére, csak magamban érzem h megy fel a pumpa, mert "megint" nyaggatnak/visitanak/hisztiznek.

Főzni én is utálok, és a férjem szokott, meg képtelen vagyok rendet tartani, de ez mondjuk nem az anyaságon múlik, gyerek nélkül is ez van sajna.

Telefonfüggő vagyok, és 8 hónaposan már őt is érdekli a telefon.

Ideges leszek, ha sír. Ez kiskora óta így van, néha már a fejemet vertem a falba, mert nem tudtam, miért sír és mit csináljak, hogy abbahagyja. Fizikailag rosszul érzem magam tőle.

Utálom, hogy pelenkázáskor a hasamat rugdalja, előfordul, hogy ilyenkor rákiabálok, és emiatt még jobban utálom magam.

Néha olyanan kamikaze dolgokat csinál, hogy csodálkozom, az emberiség meg nem halt ki, ha ilyenek a babák.

Nem játszom vele eleget, sokszor csak nézem, ahogy egyedül játszik.

Bár gyönyörű és okos, mégsem érzem azt a feltétlen és határtalan szeretetet, amiről más anyák mesélnek. Nagyon akartam őt, és most mégis időnként üresnek érzem magam, mert olyan, mintha nem tudnám őt szeretni.

Jól esik ezeket kiírni magamból, mert másnak nem merek erről beszélni.