Hogy viseltétek, ha "hanyagolva" lettetek a szülők/anyósék részéről, miután unokájuk született a testvéretektől/sógoréktól?

Jaj ugyanebben a szituban.... unokaöcsém ráadásul nem is pici baba már, de ugye a karantén miatt kimaradt jópár hónap unokázás.

Bátyám van és mindig is ő volt a sztár a családban, csak ez eléggé a fejébe szállt. Én meg jártam a magam útját, ami miatt anyám meg neheztelt. Már pont kezdtünk szót érteni anyummal, mikor jött a kicsi.

Főleg április óta mióta megint unokázhat érzem, hogy mi másodlagosak vagyunk, pedig anyumnak nem kevés lelki segítség kellett az elmúlt hónapokban és mindig én voltam ott neki, nem tesóm. Beszélünk, de érzem hogy sose figyel úgy igazán és minden alkalommal áradozik az unokaöcsémről (aki tényleg cuki, ügyes baba de nem a világ 8. csodája).

Ha megyünk hozzájuk MINDIG úgy van időzítve hogy tesómék is jönnek mert "legyen együtt a család" (de ez eléggé felszínes mert normális, jó, felnőtt beszélgetés nincs közöttünk). És ráadásul sógornőm állandóan az orrom alá dörgöli, hogy "Nektek mikor lesz??? Igyekezzetek ám!!" (Ők 2 évig próbálkoztak vele és soha nem kérdeztem volna ilyet mert tahóság. Mi fél éve próbálkozunk). Meg: "láttuk a tízmillió képet amit nap mint nap küld? Mért nem reagálunk mindig, tán nem örülünk az unokaöcsénknek??". Jaj.

Amikor mondom anyumnak hogy miért nem tudunk csak mi ketten talizni, nem így össznépileg, megkapom hogy túl érzékeny vagyok, és hadd legyen együtt a család. Sokszor mondja anyum "majd ha neked is lesz..." és olyan felhangja van hogy "majd akkor veszlek megint emberszámba ha neked is lesz gyereked".

Nem tudom mi a megoldás. Elfogadni, túlélni, nem ilyennek lenni ha majd mi kerülünk oda. Igaz az évek alatt már elfogadtam hogy a férjem és pár közeli barát az igazi támaszom, de azért rossz, na.